Újságíróként ritka élvezet igazán őszinte interjúalannyal beszélgetni, aki nem kerüli ki a válaszadást egy semmitmondó frázissal. Ebben volt részem, amikor Jagodics Tamással, a Cégmenedzser Kft. alapítójával beszélgettem.
Hogyan lett vállalkozó?
– Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is vállalkozó voltam. Korán önállóságra nevelt az élet. A szüleim siketnémák voltak, csak gyári munkát kaphattak abban az időszakban. Siketségük miatt mindig ők voltak az utolsók fizetésemelésnél vagy jutalomosztásnál. Mindenem megvolt gyermekkoromban, de már egészen fiatalon bennem volt, hogy segíteni akarok a szüleimnek, támogatni szeretném őket. Azt hiszem, így kezdődött minden.
Hány évesen indította az első vállalkozását?
– Nyolc. Íjpuskákat gyártottunk a barátaimmal, azt elcseréltük kvarcjátékra, a kvarcjátékot olasz cipőre, azt pedig eladtuk. Volt, amikor egy ismerősöm szólt, hogy megmaradt húsz raklapnyi kiviízű üdítőital, amit nem vettek át a gyártótól, mert zöld helyett fehér lett az üdítő. Akkor tanultam meg a helyes árazást: olcsón adtam, harmincöt forintért, akkor nem vitték. Megemeltem nyolcvan forintra, hiszen különlegesség volt a fehér színű, kiviízű ital, így vitték, mint a cukrot. Így sikerült már gyerekként jelentősen hozzájárulnom a családi kasszához: tizennégy évesen beszálltam a házunk felújításának költségeibe. Tizennyolc évesen én rendeztem a gimnáziumomban az iskolai bált, és megkerestem az első milliómat. Az addig három-négyszáz fős bálok helyett kibéreltem egy nagytermet. Volt tombola, ahol egy Trabant volt a fődíj. Ez óriási szó volt a kilencvenes évek elején. Végül ezernégyszázan jöttek el a bálra, ahol a Rapülők volt a fő fellépő.
Mindenbe belekóstolt, az alkalmazotti létbe miért nem?
– Négy hónapig azt is kipróbáltam. Egy Hajdú márkaboltban voltam betanuló, jutalékos rendszerben feleltem az eladásokért. Már az első hónapban megdupláztam az árbevételt, a következő hónapban újra. Ám a főnököm sorra nem akarta kifizetni a teljes jutalékomat. Akkor döntöttem el, hogy a magam ura leszek.
Ezután nyitotta meg az első üzletét?
– Igen, a feleségemmel és édesapámmal egy néhány négyzetméteres kis műszaki üzletet nyitottunk. Bizományba kaptuk az árukészletet. A harminckilenc négyzetméteres boltból öt év alatt öt áruház nőtt ki, az árbevétel pedig megközelítette az egymilliárd forintot.
Mi volt a siker kulcsa?
– A Proton Műszaki Áruházak szemlélete más volt, mint a versenytársaké. Akkor még évtizedekre vásároltak az emberek műszaki cikkeket, és ez az árakon is meglátszott. Alacsony volt a forgalom, magas árréssel. Én inkább a „sűrű fillér” elvét követtem. Olcsón adtam, nagy forgalmat bonyolítottam, így a beszállítóktól, gyártóktól jobb árakat tudtam kiharcolni. Egy hifi-torony abban az időben kilencvenkilencezerbe került a versenytársaknál, nálunk hetvenkilencezerbe. Ezért a különbségért messziről is eljöttek hozzám a vásárlók. Nem véletlen, hogy állandóan feljelentgettek. Engedtem nekik, és nyolcvankilencezerre emeltem a hifi árát, de a vevő kapott mellé egy ajándék videót. Sokat költöttem marketingre is, és nálunk az eladók jó megjelenése és a vevővel szembeni udvariasság is alapkövetelmény volt. Elvittem a munkatársaimat fodrászhoz, sminkeshez, ahol megmutatták, hogyan kell otthon is elkészíteniük a megfelelő sminket. Kaptak egy sminkkészletet is és tükröt is, amit a mosolygás gyakorlására is használniuk kellett.
Milyenek voltak a visszajelzések?
– Nagyon jók, főleg a házastársak részéről! Volt olyan férj, amelyik felhívott, és megköszönte, mert a felesége elégedettebb lett önmagával, és ez a házaséletükre is jó hatással volt.
Mi történt ezzel a bolthálózattal, ha ilyen jól ment az üzlet?
– Akkor még nem voltak tréningek, sem szervezett tudásátadás a vállalkozási ismeretekről, időgazdálkodásról vagy a munka és magánélet egyensúlyáról. Napi tizennégy–tizenhat órát dolgoztam, szinte csak aludni jártam haza. 1998 karácsonyán, egészen pontosan a szentestén én voltam az utolsó vevő a fenyőfaárusnál, és amikor hazamentem, hogy feldíszítsem a karácsonyfát, a kisfiam megkérdezte a feleségemet: „Anya, ki ez a bácsi?” Akkor rájöttem, hogy ez nekem nem éri meg. De nem sikerült szépen kiszállnom. A beosztottjaimmal megállapodtam, hogy ők továbbviszik a boltot, és havonta törlesztenek, amíg ki nem fizetik a tulajdonrészemet, amit átruházok rájuk. Tizenegy hónap alatt mentek csődbe, egyetlen fillért sem láttam, pedig korábban százmilliós ajánlatot is tettek érte befektetők. A pénznél jobban fájt az óriási erkölcsi kár, hiszen sokan még mindig hozzám kötötték a céget, és ennek még később is ittam a levét.
Ezután hogy ment az újrakezdés?
– Nehezen. Egy asztalosüzemet csináltunk az unokabátyámmal 1999-ben. Öt fővel, egy százötven négyzetméteres helyiségben indítottuk el a Trend-Fa Belsőépítészeti Kft.-t Győrben. A Proton csődje miatt azonban voltak nehézségek. Volt, aki azért nem akart előleget adni egy kétszázezer forintos megrendelésére, mert én egy „bukott vállalkozó” voltam a szemében.
Éles váltásnak tűnik, hogy most, tizenhét évvel később szoftverfejlesztéssel foglalkozik.
– Pedig logikusan következett egyik a másikból. 2005-re már ötven embert foglalkoztattunk, és rá kellett jönnöm, hogy egy ilyen cégben csak két állapot létezik: a buták nyugalma vagy a folytonos aggódás. Megfelelő adatok nélkül ugyanis nem tudod, mi zajlik a vállalatodban, nem tudsz felkészülni arra, ami következik. Akkor gondoltam arra, hogy egy vállalatirányítási rendszert kellene implementálni a cégünkbe, de nem találtunk megfelelőt, így inkább saját fejlesztésbe kezdtünk. De akkor még nem gondoltuk ezt komolyan. 2009-ig egy fejlesztővel csinálgattuk a rendszert, aminek a végére egy, a mi igényeinkre szabott szoftver készült el. Ekkor jött el a válság időszaka, 2009. március 9-e.
Ennyire megmaradt a pontos dátum?
– Jó okkal. A válság elsodorta a megrendelőinket, az ügyfeleinket. Akkor már egy ingatlanfejlesztő cégben is benne voltam, egymilliárd forintnyi svájci frank alapú hitelünk volt. Ez egyetlen nap alatt száznegyvenmillió forinttal nőtt. A bérlőink sorra becsődöltek. Én pedig ezen a napon, március 9-én agyhártyagyulladással kórházba kerültem. Ekkor kezdtem komolyan venni a cégmenedzsert: hogy az ebben a programban felhalmozott tapasztalat, amit az elmúlt húsz évben én és mások a saját bőrükön tapasztaltak meg, segíthet másoknak is, hogy elkerülhessék a buktatókat.
A betegség döbbentette rá, hogy át kell adnia a tudását?
– Motoszkált bennem ez az érzés, de a revelációt a bejárónőnk okozta, aki amikor kijöttem a kórházból, annyit mondott, hogy ne vigyem a sírba a tudásomat. Ezért mindent beleadtunk ebbe a vállalatirányítási szoftverbe, amely komplex élettapasztalaton alapszik.
Mit fog hozni a holnap? Mik a tervei?
– Azt tervezem, hogy több szakemberrel összetesszük a tudásunkat, és egyedülálló üzleti intelligencia-program fejlesztésébe fogunk, amely képes lesz segíteni a vállalkozókat a mindennapi, de akár a stratégiai döntések meghozatalában is. Még csak elképzeléseim vannak erről, de nagyon szeretnék egy olyan szoftvert, ami nemcsak a válaszokat dobja ki, hanem a megfelelő kérdéseket is felteszi.
És mikor fog megállni? Mikor mondja azt, hogy elértem, amit akartam, elértem a sikert?
– A siker nem pénz, nem kézzelfogható, nem főkönyvi kimutatás, nem egy bizonyos időpont. Amikor azt mondod, ha felkelsz reggel, hogy elértem ezt és ezt, akkor sikeres vagy. Ez egy érzés, hogy elégedett vagyok önmagammal, és szerencsére most ezt érzem. Ha beülök egy céges értekezletre, csupa csillogó szemet látok, őszinte érdeklődést az iránt, amit mondok. Azt hiszem, elégedett vagyok a dolgok állásával.
