A sajtóban nyilvánosságot látott, hogy rákbeteg, de a régi energikussággal fogad. Fontoskodástól mentes, kedélyes lazasága - ami ritkaság kollégái körében - azóta sem változott, hogy hat éve megismerkedtünk a taorminai filmfesztiválon. Jancsó Miklós egyéniségéhez éppúgy hozzátartozik káromkodós szlengje - amit rendre ki kell szerkeszteni az interjúiból -, mint az is, hogy nevet, amikor élő legendának titulálják. Mégis ő az, aki hosszú beállításaival, lassan táncoló kamerájával az elnyomás természetéről mondott mélyreható dolgokat allegorikus filmjeiben, melyekkel világhírre tett szert.

" A legtöbb filmem rosszul végződött. Aczél pajtás egyszer szóvá tette ezt..." - fotó: Fényes Gábor

■ Fiatalon mikor kezdett el gondolkodni társadalomról, történelemről, hatalomról?

- Gyerekkoromban. Cserkész voltam, és ez akkoriban eléggé szektaszerűen ment. Csak népdalt énekeltünk, dzsentrinótákat nem. Minden diktatúrában erős a zenei propaganda, Horthyéknál is az volt. Volt bennem egy népies beütés, néptáncoltam is. A parasztság nagyon zárt volt, nem kínálkozott felemelkedési lehetőség. Nemcsak a totális diktatúrákban, de féldiktatúrákban is érzi az ember, hogy valami nem stimmel. Ilyenkor kialakul az elnyomottaknak egy testvérisége. A mai demokráciában az a trükk, hogy nem érzed, ki az elnyomó.

■ Pályája elején kidolgozta a hosszú beállításokból álló, vágásokat nélkülöző stílusát.

- A hosszú snittek azt is szolgálták, hogy más ne tudjon belenyúlni a filmbe a vágási munkálatoknál. Hernádi Gyulával azonnal megértettük egymást, hasonló volt a gondolkodásmódunk. Tanulmányoztuk a világ filmtermését: Bergman, Antonioni és a hosszú snittjei, Fellini, francia új hullám. Milyen különlegességgel lehet előállni Magyarországon? Eldöntöttük, az Alföldet használjuk, mert ilyen senkinek nincs. Antonioni realista, én viszont külső helyszíneken készítettem baletteket.

■ Meg volt koreografálva a tömeg és a kamera mozgása. Meglepődött azon, hogy amikor 1966-ban elkezdett utazni a Szegénylegényekkel, Cannes-ban felkapták?

- Marha nagy meglepetés volt. Gyerekkoromban nem járhattam külföldre, úgyhogy amikor kimentem a nagyvilágba, az mindig megdobogtatta a szívem. Akkoriban az entellektüelek főleg balosok voltak. A sztálinizmus meg '56 miatt ki voltak bukva. Erre jöttem én a filmjeimmel, amik elnyomásról és ellenállásról szóltak, ahol mindig letörik az ellenszegülést. Jeleket vártak a filmjeimből, hogy itt kemény diktatúra van. A legtöbb filmem rosszul végződött. Aczél pajtás egyszer szóvá tette ezt, holott nem szokott mondani semmit, se művészetről, se politikáról - állítólag filmeket se nézett. Elütöttem a dolgot: „Én is azokat a filmeket szeretem, amiknek optimista a végkicsengése. Ne nézze ezeket a borús filmeket. Én sem nézem." Azt felelte: „Ne hülyéskedjen!" Ennyiben maradt a dolog.

■ 1969-től 1978-ig Olaszországban élt. Miért ment el?

- Egy lány miatt. Baráti körünk minden este vendéglőben gyűlt össze. Nem volt drága a kaja, mindig a fiúk fizettek, a lányok helyett is. Fellini nem keveredett senkivel, Antonioni sem igazán, mert ő úriember volt, de hozzám leereszkedett. Volt köztünk egyfajta mester-tanítvány viszony. Jó barátom volt Pasolini. Szombatról vasárnapra virradó éjszaka ölték meg. Előző péntek este még együtt vacsoráztunk. Az egykori miniszterelnök, Bettino Craxi is haverom volt. Szegény volt, azért járt közénk, hogy fiatal színésznőket vihessen ágyba. Egyszer meghívott egy rohadtul előkelő étterembe. Pezsgőt is bontatott. Bejelentette, hogy kinevezték a szocialista párt főtitkárává. Attól kezdve milliomos volt. Találkoztam az egyik segge végével: Berlusconinak hívták.

■ Felemelkedésükkel az újgazdagok személyisége is megváltozik?

- Az első generáció általában elég bunkó szokott lenni.

■ Carlo Ponti producerrel voltak kútba esett filmprojektjei.

- Négy is. A Musza Dag negyven napja volt az egyik. Az utolsó próbálkozás egy Báthory Erzsébet-film lett volna Maria Schneider főszereplésével. De Pontinak nem tetszett, hogy Báthoryt a végén befalazzák. De hát ez történt! Mindegy, valamit kitaláltunk, ki lett tűzve a forgatás dátuma, megépítettük a fél díszletet. Ponti olyan, mint Aczél György, ha valamit akar, reggel hétkor csörög. Aztán napokig nem tudtam elérni. Harmadnap berontottam az irodájába. Berúgtam az ajtót. „Dottore, mi újság?" „Dottore, az amerikaiak nem adnak pénzt." „Maga milliomos. Finanszírozza maga!" Rám nézett: „Én?! A saját pénzem soha nem teszem filmbe!"

■ Szabó István sajnálatos besúgóhistóriájának ismeretében elég furcsa, hogy a magyar filmesek szabadon járkálhattak külföldi filmfesztiválokra. Nem kért a hatalom ellenszolgáltatást ezért?

- Nem kértek rá, hogy köpjünk, és '89-ben kiderült számomra, miért nem. Megfigyelőként jelen lehettem a „visszarendeződés elleni" bizottság ülésein, ahova eljött a belügyminiszterrel azonos nevű Horváth István rendőrtábornok. A szünetben megkérdeztem, miért nem környékeztek meg minket, filmeseket. Azt mondta, az Aczél nem engedte. Ebben nyilván benne volt, hogy Aczél tisztelte Szabót, és tudhatott az '57 januárjában történt beszervezéséről, amikor egy színházból elcipelték, és két napig egy garázsban tartották. Rémes történet.

■ Játékfilmesként miért hallgatott több mint tíz évig a rendszerváltás után?

- Régen mindig arról szólt a rejtjeles beszéd a filmjeinkben, hogy mi megy át a befogadókba, mit mond az a néhány kritikus, akikkel diskurzus folyt, meg az Aczél és a többi. A rendszerváltás után ez a közeg, ez a helyzet, ez a tét szűnt meg. Ma tudom, hogy melyik újságíró mit fog írni a következő filmemről. A közönség pedig, még a fiatal egyetemisták is, nem szeretik a magyar filmet.

■ Akármerre járok a világban filmfesztiválokon, a legnagyobb rendezők dicsérik a műveit.

- Bernardo Bertolucci idézte a beállításaimat Az utolsó tangó Párizsban és A huszadik század című filmjeiben, Martin Scorsese gyűjtötte a filmjeimet. Indiában egyszer egy mezítlábas sofőr, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, a Jancsó felől kezdett érdeklődni! De nehogy azt higgye, hogy emlékezik valaki arra, a Jancsó filmjeiben hosszú snittek voltak, lovak meg meztelen nők! Bostonban összeakadtam a metrón egy fiatal magyar orvossal. Soha nem hallotta a nevemet. Pedig Pesten járt egyetemre. Szoktam mesélni, mi történt velem egyszer a buszon. Ott állt mellettem egy építőmunkás. Reggel volt, de már piásan dülöngélt. „Én ismerem magát! Maga a Szabó." Mondom neki, hogy nem, kérem, én a Jancsó vagyok. Nem fogta fel egészen, mert rávágta: „Ja, a Szabó Jancsi!" Ennyit a hírnévről.

■ Nekem úgy tűnik, a Kapa-Pepe-filmjeivel ön vagányul cserbenhagyta azokat, akik készek emlékművet állítani a hosszú snittes, komoly, áttételes politikai parabolák mesterének.

- Ugyan már, ez nem ennyire tudatos. Hányszor cserél az ember modort? Ez az áttételes szósz egy ideig elfogadott volt, A zsarnok szívéig, de a '80-as évekbeli filmjeim már mind ironikusak voltak, csak nem ironikusan voltak előadva. Amikor életműdíjat kaptam Cannes-ban, azt mondtam a közönségnek, nem kell komolyan venni a filmem, az egész csak kitaláció. A színfalak mögött Jack Lang, a francia kultuszminiszter jól lecseszett, hogy miért mondok én ilyeneket.

■ Miért uralkodott el az új hangvétel a műveiben? Cinikussá vált volna?

- A Kapa-Pepe-filmekben egy kicsit kieresztettem a szelepet. De nem cinizmus ez. Nem is tudom, micsoda.'89-ben mindenki felszabadulást várt. És kiderült, hogy a szabadságnak mennyi hátulütője van. Én ezt nagyjából tudtam, mert éltem Nyugaton. A politikusok úgy lopnak, mint a szarkák. Persze már Julius Caesar is erre hajtott: szegény gyerek volt, egyre csak pofázott a szenátusban, hogy adjanak neki egy légiót. Ezek vezetésével volt konzulokat bíztak meg, mintha ma a volt amerikai elnök vezetné a harcot Afganisztánban. Caesar két légiót harcolt ki magának: azt csinált vele, amit akart, a zsákmány is a sajátja volt. Onnantól kezdve milliárdos lett.

■ Ma a parlamenti szék jelenti ezt a hatalmat.

- A régi párttagok jól helyezkedtek, régen is a karrier miatt dicsérték a nagy októberi szocialista forradalmat, a rendszerváltás után is a karrierjük miatt fújták az új szöveget. Ezen csak röhögni lehet. Amikor kijöttem Itáliába, azért lettem balos - balosabb -, mert láttam, hogy a tömegek milyen nyomorban élnek a világban, és az emberiség elenyésző része birtokolja a javak nagy hányadát.

■ Igaz, hogy megélhetési problémák miatt vállalt tanítást a Harvardon 1990-ben?

- Kellett a pénz. Nem volt ott filmes szak, a filozófusgyerekek hallgattak kedvtelésből filmes tárgyat. Oda csak gazdagok járnak vagy ösztöndíjasok. Akkor volt divat, hogy a farmerből kilógott az ember segge. Látni lehetett, hogy aki jól van felöltözve, öltöny-nyakkendő, az politikusnak készül! Kemény pálya: ahhoz, hogy az ember ott előrekerüljön, katonának kell lennie, úgy, mint Izraelben.

■ Ön sosem kacérkodott politikusi ambíciókkal?

- Hál' istennek volt annyi eszem, hogy nem. A politikust nem szabad hazugságon érni. Persze az ember hazudozik civilben. De filmben sem lehet.

■ Tüntetésekre, megmozdulásokra viszont mindig eljárt.

- Mert úgy tartottam, az embernek legyen annyi vér a pucájában, hogy azok mellé áll, akiket üldöznek - legyenek azok melegek, kendert szívók vagy bárki. A '80-as évek végén például a Hit Gyülekezetét pártfogoltam, Német Sándor most is a barátom, bár nem térek be oda. Amikor a Szadesszal volt kapcsolatom, az utcán vagy rám mosolyogtak, vagy leköptek.

■ Hogyan tudja ilyenkor megőrizni a hidegvérét?

- Kicsim, már megtanultam, hogy mi ez. Most éppen ezt olvasom: könyv Napóleon családjáról. Napóleon után visszajönnek a Bourbonok, aztán Lajos Fülöp, majd III. Napóleon. Jópofa, mindegyik egyaránt tizennyolc évig van hatalmon. Hogy hogyan hergelik egymást, kidobják a másikat, elveszik a pénzét, agyonlövik, az észvesztő. Elvesztik a fejüket. A hatalom korrupttá tesz, az biztos. Nincs olyan ember, aki meg tudná állni.

■ Egyszer azt mondta, hogy minden történelmi eseményt vissza lehet vezetni egy alapvető matematikai képletre. Caesar szövegeiből kiderül, hogy a rómaiak ugyanazokat a módszereket alkalmazták a leigázott törzsekkel, mint a huszadik században a fasiszták.

- Szokásom, hogy kiírom a könyvekből az aranyköpéseket: „Aki nem tanulta meg a történelmet, annak újra kell élnie." 1973-ban Peruban voltam. Forrt a helyzet. Ott ültem a filmesek gyűlésén. Mondtam nekik, hogy menjenek haza, és fegyverkezzenek fel, nekünk már van tapasztalatunk arról, mi történik ilyenkor. Nem vettek komolyan. Két héttel ezután amcsi támogatással puccs tört ki, és megölték Salvador Allendét.

■ Ön milyen tanulságokat vont le a történelemből?

- Hogy az élet véget ér. A másik az, hogy nem szabad jósolni. Hitlernek a bunkerban magyarázták Nostradamust. Itt vannak már az oroszok, de a prófécia szerint győzni fog. Négy-öt rendszert túléltem, Horthyékat, nyilasokat, Rákosit, bolsikat. Voltam hadifogságban, mert az oroszok ugye minden férfit elvittek, akit csak találtak, és nem bújt el: Leningrádban Nagy Katalin kastélyát építettük, amit szétbombáztak. Pocsék volt ott az élet. Nyeszlett gyerek voltam, egy fiatal orvosnő azt mondta, nem vagyok alkalmas a munkára. Négy-öt hónap után hazaküldtek. Nekem az volt a tanulság már akkor, hogy baromi nagy szerencse kell az élethez.

■ Ha kiszabadulna a jelen tér-idő koordinátái közül, kivel találkozna és cserélne eszmét más történelmi korban?

- Azzal, aki szembe jön velem az utcán. És veszi a fáradságot, hogy visszaköszönjön. Egy-két ókori filozófussal szívesen beszélgetnék.

■ Kivel?

- Soroljam?

Megjelent a Piac és Profit januári számában.