A "globalizáció" kortárs fogalma a tizennyolcadik századból, a természetrajz-történészek és utazók "globális öntudatából" ered. "A természet rendszerezése újfajta, európai kezdeményezés, az európaiak úgynevezett globális öntudatának új formája. A navigációs térképekkel ellentétben azonban a természetrajz olyan káosznak tekintette a világot, amelybõl a tudós hozza létre a rendet" – írja Mary Louise Pratt útleírásokról és a transzkulturalitásról szóló könyvében.1

Az utazóknak tudományos interpretáció-rendszerre volt szükségük, hogy elmesélhessék tapasztalataikat, s leírhassák és lerajzolhassák, mi mindennel találkoztak az épp felfedezett földrész feltérképezetlen területein. Átkeltek az óceánokon, távoli helyekre utaztak, és példányokat gyûjtöttek az új, ismeretlen országokban honos különbözõ fajokból. A természetrajz osztályozási rendszerének segítségével meg tudták különböztetni a lényegest a triviálistól, és rendet tudtak teremteni. A távolság fölött aratott gyõzelem fontos része volt a globális öntudatnak: a felfedezõk és utazók egymástól mérhetetlenül távoli kulturális és természeti jelenségeket is össze tudtak kötni és értelmezni tudtak a természetrajz rendszerén belül. A Wunderkammerekkel és a curiosity cabinetekkel ellentétben a modern öntudat láthatatlan törvényeken és a tipológia paradigmáján alapult, és eleve tisztában volt a fejlõdéssel, valamint az idõ- és a térbeli változásokat meghatározó szabályokkal. A korai kapitalizmus idején Linnaeus elmélete szabványosította a természeti világot; a természet rendszerezése megelõzte az ipari forradalmat. A viktoriánus elképzelésekben, a darwinizmusban és az életformák hierarchiájáról alkotott véleményekben az evolúció paradigmáját felváltotta a tipológia. A globális öntudat egyre jelentõsebbé és elterjedtebbé vált.

A tizennyolcadik század, majd a kolonializmus klasszikus kora uralta, felosztotta és irányította a bolygót – európai szempontból nem túl sikeresen, amint azt az elsõ világháború is bizonyította. A valódi kérdés azonban nem az, melyik európai ország uralta a világot; a leglényegesebb a filozófia és írás kontrollja, amelyet ez az uralom gyakorolt, és amely az orientalizmus fejlõdéséhez és virágkorához vezetett. "A West and the rest" elmélete alkotta a kolonializmus alapját. A fehér faj tagjai uralkodtak azok felett, akik e "rest"hez tartoztak.. Az úgynevezett faji térképek, az eugenetika és a civilizációs létra kulcsfogalmak voltak az intellektuális navigációs rendszerben. Az osztályozási rendszer globalizálódott: az európaiak tudományos és technológiai felsõbbrendûsége volt az egyetlen általánosan elfogadott társadalmi gyakorlat, a dolgok egyetlen értelmezési módja. Az örök ellenség a primitivizmus volt. Bármilyen kulturálisan távoli társadalmat, osztályt vagy közösséget gondolkodás nélkül "primitívnek" bélyegeztek. A távolság meghatározó tényezõ volt a viktoriánus évtizedekben: az utazók egy kis csoportja tájékoztatta a közösséget, melynek legtöbb tagja soha nem hagyta el közvetlen környezetét, a települést vagy falut, ahol élt.

A huszadik században a távolság kérdése – amely a Geert Hofstede által megalkotott kategóriához, a "power-distance" metaforához köthetõ – drámai átalakuláson ment át: a bolygó minden évtizeddel kisebbé és kisebbé vált. Mivel e változásért elsõsorban a rádiózás feltalálása és a telekommunikáció különbözõ formái a felelõsek, nem az utazók növekvõ számára lehet következtetni belõle, hanem a "kis bolygó"-érzés megjelenésére.
Az egyidejûség felé mutató haladás elsõ lépése a távírókészülék volt, amely mindmáig a modern társadalmak által létrehozott nyilvános tér legfontosabb és legjellemzõbb eleme. A távírókészülék volt a leghatékonyabb egységesítõ eszköz a gyarmatosító kultúra kezében. Asa Briggs és Peter Burke egy tizenkilencedik századi ausztrál véleményt idéz: "Nekünk, régi gyarmatosoknak, akik hosszú ideje elhagytuk Britanniát, nagy boldogság, hogy tanúi lehetünk ennek, a modern találmányok legtökéletesebbikének… Azonnal terjesszük el a távírót."2
A távírókészülék azonban, és hasonlóképpen néhány évtizeddel késõbb a telefon, amely utat nyitott az egyidejûség ígéretének földjére, az egyes személyek közötti kommunikációra korlátozódott. (Noha Budapesten történt egy kísérlet: Puskás Tivadar meginditotta a telefonos mûsorszórást) A telefon a szabadság technológiája, ahogy Ithiel de Sola Pool tanítja, és az elsõ lépést jelentette a nyilvános s tér privatizálásának folyamatában. A távírókészülék és a telefon megjelenésének idején, amikor ezekhez a ritka eszközökhöz még igencsak korlátozottan lehetett hozzáférni, az új technológiák legfontosabb jellemzõje az egységesítést elõsegítõ képességük volt. Manapság, amikor ezek a technológiák a virágkorukat élik – és a telefon mindenhol jelen van –, lehetõvé teszik az egyéni kapcsolatok és a magánjellegû, meghitt terek kialakulását.

A média és a tér, a távolság legyõzéséért folytatott küzdelem történetének második fordulópontja a rádió volt, majd késõbb a televízió. A mûsorszórás, az információ terjesztésének addig ismeretlen rendszere újfajta nyilvános teret hozott létre, Monroe Price kifejezésével élve a "médiateret" A média-tér cenzúrázott, szigorúan ellenõrzött, egységesített és egyidejû tér. A média-tér néhány évtizeden belül gyökeresen átalakított olyan fogalmakat, mint a külpolitika, a nemzetállamok érvényessége, a politikai közösségek jelentése, a kulturális hierarchia és a lojalitások piacának kánonjai. A média-térben a távolság technológiai és politikai kérdéssé vált. Technológiailag csupán egy kiszámolható összeg: az energia, amelyre egy bizonyos távolság legyõzéséhez szükség van. Persze mindennek ára van: nagy távolságokat áthidalni nem olcsó feladat, és ez politikai nehézségeket is okozhat. Az ellenséges vonalakon keresztül átjuttatott üzenetek és rádióadások a háborús mûvészet részeivé váltak. A médiateret folyamatosan felügyelték a korszak kapuõrei, a politikusok. A cenzúra más volt a demokratikus társadalmakban és más az egypártrendszerû Comecon (Council for Mutual Economic Assistance) országokban, de technológiailag nem volt különbség az ellenõrzés végrehajtásában. A média-tér nem csak a politikai köröket befolyásolta, valószínûleg a politikai viták természetét és a háborús technológiákat is újraformálta. A második világháborúban a rádiópropaganda kulcsfontosságú elemét alkotta a hadviselésnek; az öbölháborúban már a média volt a hadszíntér. A CNN nem csak közvetítette a háborút, de részben létre is hozta.
A harmadik fordulópont a napjainkban zajló digitális forradalom: a konvergencia, a multimédia és az internet-forradalom jelenségei, valamint végül de nem utolsó sorban a különbözõ mobil és vezetékes/vezeték nélküli interaktív kommunikációs eszközök és szerkezetek új keletû összeolvadása. Ez a forradalom, ez az új paradigma újfajta társadalmi teret hozott létre: a kiberteret vagy virtuális teret. A kibertér a köz- és a magánszektor közös tartománya, a virtuális identitás, a virtuális szomszédság és a virtuális távolság kifejezõdése és megnyilvánulása. A kibertérben az olyan hagyományos fogalmak, mint a távolság vagy a nyilvános és a magánvilág közötti különbség, összedõlnek és eltûnnek. Vannak versengõ közösségek, élénk verseny zajlik a lojalitások piacán, most is van kulturális csoportosítás, de mindez ellenõrzés és cenzúra nélkül, olyan kapuõrök nélkül, mint az uralkodó osztályok, a politikusok vagy a nemzetállamok. Mivel a kibertér mára visszafordíthatatlanul részévé vált a politikáról, a médiáról, a kommunikációról és a kulturális fejlõdésrõl folytatott diskurzusnak, gyakran hangzanak el olyan vélemények, amelyek vagy alul- vagy túlbecsülik e szép új világ jelentõségét (pl. egyetemes szabadság – globális Nagy Testvér; digitális szakadék – korlátok nélküli világ stb.).

E virtuális tér – a globális öntudat – egyik fontos jellemzõje, hogy nincsenek meg benne a tizennyolcadik század kötelezõ kategóriarendszerei és osztályozási normái. Eme új világrendben vagy ha úgy tetszik, virtuális játszótéren, a virtuális távolság e világában benne rejlik az az alapvetõen új lehetõség, hogy a kulturális uralom hagyományos intézményei és a társadalmi felfogás szabályai gyökeresen megváltozzanak.
A hálózaton kívüli világban számos olyan globális intézmény és szervezet létezik, amelynek mûködése a fizikai földrajzban gyökerezik, és amely a távolság hagyományos fogalmán alapuló technológiát képvisel. A következõ példa rávilágít a médiatér és a virtuális távolság világa közötti különbségre. A WIPO, a World Intellectual Property Organization szinte minden országban elérte, hogy a parlament által jóváhagyott törvényhozás az intellektuális tulajdon európai megközelítését és fogalmát képviselje. Minden fejlett országnak el kell fogadnia, hogy az intellektuális tulajdon és a védjegy nem csak jó üzlet, hanem egy olyan politikai filozófia kifejezõdése is, amely az eredetiséget és az egyéniséget – kulturális és politikai hierarchiánk legkívánatosabb értékeit – mindenek fölé helyezi. (A zsenielmélet elképzelhetetlen lenne eredetiség és egyéniség nélkül.) Mégis mindannyian tudjuk, mi történt az interneten: a nyomtatott sajtó és a sugárzás évszázadain át kialakult intellektuális tulajdon uralma egy szempillantás alatt véget ért. Mindez nem csupán az MP3-aknak köszönhetõ, vagy a különbözõ digitális adatbázisok és gyûjtemények folyamatos, az egész világot átszövõ cserélõdésének és vándorlásának egy olyan kibertérben, ahol a távolságnak már nincs szerepe, ahol a földrajzi határokkal már csak tündérmeseként találkozhatunk a kulturális emlékezet kertjében, vagy esetleg egy weboldalon, amely megörökíti ezt a történelmi fantáziát. Az új fejlesztések gyakran egyszerûen elutasítják vagy figyelmen kívül hagyják a szerzõi jogot.
A valódi forradalom abban a tényben rejlik, hogy ma létezik egy világ, az együttmûködés világa, a virtuális szomszédság a kibertérben, ahol bárki találkozhat bárkivel, és már csak az a kérdés, hogy milyen navigációs rendszert használjunk. Óriási különbség van a nagy felfedezõk kora és a mai kor, a globális öntudat kora között. A múltban a földrajzi térképek gyûjteménye, a navigáció mûvészete és a természetrajz megfellebezhetetlen irányítási rendszert alkotott.
Az internet esetében ez azonban egészen másképp fest: a navigációs rendszerek és a felfedezetlen kibertér egymás mellett léteznek. Néhány új keletû jelenség rövid elemzést érdemel:

1. A virtuális archívumok és az Open Source movement a virtuális távolság legjelentõsebb vívmányai közé tartoznak: bárki közzé teheti kulturális termékét, és begyûjtheti magának, amire szüksége van. A virtuális és személyes archívumok a mobil interaktív kommunikációs intézmények legjobb példái: a virtuális archívumok folyamatosan alakulnak, soha nincs végleges változatuk. Az interaktív archívumok átszabják az írott és a szóbeli kultúra közötti hagyományos határokat. Mi egy e-mail-archívum? Ki a gyûjtõ? Mit gyûjt a gyûjtõ: az üzenetek láncolatát? Ahogy Brewster Kahle internetes archívuma (www.archive.org) mutatja, az sem világos, egyáltalán mi egy internetes archívum. Van-e értelme különbséget tenni az eredeti és a másolat között egy digitális adatbázis esetében? Hogyan kezelje a médiarégészet a digitális másolatokat? Brewster Kahléra hatással volt az Alexandria Könyvtár, a Museion. De hol van Alexandria a kibertérben? Az én képernyõmön? Kinek a képernyõjén?
2. Személyre szabott, a collaborative filtering-en alapuló megoldások, új határ a magánjellegû és az egyéni között. Ez kulcsfontosságú: az egyéni kibertér részleges, mindig változó, átmeneti jellegû információrendszert jelent.
3. A transzpublikációs rendszer, Ted Nelson elmélete, aki a Xanadu alapító atyja és a hypertext feltalálója. A transzpublikáció az internet szerzõi jogi rendszere: felismeri az együttmûködés jelentõségét az intellektuális termékekben. A mû nem létezik végleges formájában, csak az állandó kommunikáció folyamatában. Ezt az állandó tevékenységet dokumentálják az archívumok.
4. A curiosity cabinet mint érvényes gyûjtemény reneszánsza: a kívülálló mûvészek és gyûjtõk, valamint a marginalizált kultúra elismerése és értelmezése. A hagyományos kulturális hierarchia vége. Az internet a meta-narráció utáni, a master-narráció utáni világ legjobb példája.
5. A globális, ideológia alapú intézmények (pl. a WIPO és a UNO) összedõlése, és a globalizációt radikálisan bíráló intézmények felemelkedése. A multikulturalizmus, az avantgárd és az ellenkultúrák feltámadása. A virtuális távolság a legmegfelelõbb környezet a globalizáció radikális bírálatához: globális tudat globális kapitalizmus nélkül.

Összefoglalás:
A virtuális távolság világa az új szabadságok és jogok, az új kulturális identitást hordozó technológiák, az új elvek és az eredetiség, a kommunikatív, párbeszéd alapú személyiségek és közösségek világa. Új kreativitás, új mûvészeti formák, új egyesülés a globalizáció ellen.
A virtuális távolság világa az új mûvészi tevékenységek és a globalizáció ellen indult mozgalmak új formáinak világa. Létrejöttek új technológia alapú widerstand formen: SMS-ek, mobiltelefon-hívások, e-mailek, az internet: digitális folytonosság a politikai szabadság és a közösségteremtés új technológiáiban.

JEGYZETEK
1. Mary Louise Pratt, Imperial Eyes, Travel Writing and Transculturation. London - New York: Routledge, 1992, 29-30.o.

2. Asa Briggs - Peter Burke, The Social History of Media. London: Polity Press, 2002,. 141.o.