A sztárok ma nem pusztán előadóművészek. Termékeket adnak el az arcukkal. Meg ügyeket. A karitatív imázsuk, a társadalmi reputációjuk éppolyan brandelem, mint filmjeik és lemezeik. Ismertségük okán cselekedeteik érdeklődésre tartanak számot, és véleményük hatása a széles néprétegekre vitathatatlanul nagy. „A filmsztárok arca mint határkő meglepően követi a társadalmi, politikai, gazdasági változásokat. Annak a személynek van karizmatikus ereje, akiről a néző úgy érzi, őt reprezentálja. Vele szeretne azonosulni. A néző egy hőshöz jobban tud kötődni, mint egy tablóhoz, a katarzis mindig személyhez kapcsolódik" - véli Szabó István Oscar-díjas filmrendező.
A figyelem katalizátorai
„Ahhoz, hogy Darfurra figyeljen a világ, George Clooney és Angelina Jolie kell! Amint ez megváltozik, én személy szerint örömmel mondok le a figyelemfelhívó túrákról, és maradok otthon a gyerekeimmel" - mondja Susan Sarandon, aki a UNICEF jószolgálati nagyköveteként járt Afrikában.
A társadalmi felelősségvállalást népszerűsítő sztárok (celebrity advocates) követendő viselkedésmintát kínálnak. Sokukat kötelességtudat vezérel, másokat a személyes érintettség. Ha valamilyen betegségen estek át, szinte törvényszerű, hogy mellé állnak a sorstársaikat segítő alapítványoknak, vagy önállóan létrehoznak egyet. Gyakran olyan társadalmi probléma megoldásán munkálkodnak, melyben egykor nekik is részük volt: az árván felnőtt, családját fiatalon eltartani kényszerülő Shania Twain hátrányos helyzetű gyermekeket támogat - a countryénekesnőhöz számos rajongója csatlakozott az adakozásban. A sorshelyzet, a bizonyos körülmények közé születésből eredő különbségek kiküszöbölésére természetesen pénz kell. Amikor a lovaglóbalesetben megbénult Christopher Reeve (Superman) az Amerikai Paralysis Association szóvivője lett, 500 ezer dollár jött össze az éves gálájukból: a szervezet rögtön beolvadt a színész nevét viselő alapítványba, és 2002-ben 2 milliót trombitált össze.
Az adakozásnak számtalan módja létezik, a dedikált sztárrelikviák aukciós értékesítésétől a jótékonysági tenisz- és golfkupákig, mint amilyen Michael Douglasé, aki az idős színészeket gondozó Motion Picture&TV Fund kasszájába utalja a bevételt. A Kathrina hurrikán pusztítása után Leonardo DiCaprio és színészkollégái kezdtek gyűjtésbe.
Vannak, akik politikai felhangú cselekedetekkel sarkallják a tehetőseket a segítségnyújtásra: az Irakban és Hugo Cháveznél is megfordult Sean Penn kétkezi munkával vett részt az emberek mentésében az elárasztott New Orleans-i házak között, de gesztusértékű Angelina Jolie és Brad Pitt házvásárlása is ugyanott, vagy utóbbi megjelenése Indiában, ahol a Habitat for Humanity oszlopos tagjával, Jimmy Carter volt amerikai elnökkel húzott fel házakat.
Ügyek vetélkedése
Woody Allen Csillagporos emlékek című filmjében az ünnepelt rendező vidéki ankétra érkezik. A tiszteletére rendezett partin lépten-nyomon jótékonysági alapok ügyvivői csapnak le rá héjaként, és kérik nevét akcióikhoz. Napjainkban közel harmincezer karitatív szervezet létezik. Világunkat behálózzák a válsággócok, az anyagi és jogi egyenlőtlenség. Az „ügyek" vetélkednek egymással: AIDS vagy éhínség? Családon belüli erőszak vagy az aktuális földrengés?
Az élvonalbeli nem kormányzati szervezetek (NGO) nagyobb pénzeket mozgatnak, mint egy kis ország kormányzata. Minél nagyobb kaliberű a celeb, akit meggyőznek, annál jobb. Az Oxfam ma külön képviselőt foglalkoztat Hollywoodban a celebek toborzására (legutóbb Scarlett Johanssont bírták rá, hogy Délkelet-Ázsiában a szexuális felvilágosítást propagálja), az Amnesty International pedig létrehozta a Celebrities for Amnesty nevű programot: a sztárok heves tiltakozása több embert juttatott már ki a rácsok mögül.
Angelina Jolie a Global Philantrophy Groupot és vezérét, Trevor Neilsont - a Bill és Melinda Gates Foundation korábbi igazgatóját - foglalkoztatja konzultánsként filantrópstratégiája kialakításában: Neilson aktívan részt vesz a Jolie-Pitt házaspár gyerekeiről készült fotóeladási ügyletekben, mely összegeket jótékony célra fordítják. De a hírnév bevetése a köz érdekében gyakran esetleges körülmények összejátszásának tudható be, mintsem a sztár tudatos elhatározásának: Bryan Adams több mellrákellenes kampányban részt vett már, a téma elszánt aktivistájának hihetnénk. A glóriát azonban ő maga szedi le a feje fölül: „A szervezet képviselője eljött az otthonomba, megkínáltam egy teával, aláírtam a megállapodást, alighogy megittuk a teát, lelépett. Soha többé nem láttam."
Kofi Annan irányítása alatt az ENSZ is beszállt a hírnévjátszmába: minden eddiginél nagyobb számban állított celebeket kulcsfontosságú ügyek szolgálatába, jószolgálati nagykövetként. 2003-ban még a Szezám utca egyik állatfiguráját is „szerződtette".
Politikai befolyás
A nyolcvanas években Bob Geldof hagyományt teremtett a Live Aid jótékonysági koncertekkel. „A Live Aid összesen 85 millió dollárt hozott össze, mi a We Are the World című dalunkkal 63 milliót. A szándék és a pénz azonban nem elég. Meg kell érteni azoknak az NGO-knak és országoknak a bürokratikus működését, amelyekkel együtt dolgozunk. Repülővel ledobtuk az etiópiai élelmiszercsomagokat, de a kormányt nem érdekelte a dolog. Négy napig ott állt érintetlenül. Mind megromlott" - meséli a huszonhétszeres (!) Grammy-díjas Quincy Jones lemezproducer, zenei impresszárió.
Sztárok és politikusok, mint közéleti szereplők, sajátos szimbiózist alakítottak ki maguk közt az elmúlt években. A sztár ajánlata: cselekedj valami jót, és én megteszek mindent, hogy arról értesüljön a világ. Bono ennek jegyében pózolt 2002 márciusában a Fehér Ház gyepén, amikor George W. Bush 5 milliárd dolláros adósságtól tekintett el. De tárgyalt II. János Pál pápával, a brazil elnökkel és a kanadai miniszterelnökkel is. Missziója 1997-ben kezdődött: egy szakértő felvilágosította, hogy hiába segít a Live Aid, az afrikai országok továbbra is nagyságrendekkel nagyobb összegeket kötelesek visszafizetni a nyugati világ nemzetközi pénzintézeteinek. Bono azóta felszólalt az 1999-es kölni csúcstalálkozón, ahol 100 milliárd dollárról mondtak le a fejlett ipari országok. Közbenjárásával további 40 milliárd dollárnyi tartozás került le a szegény országok egyenlegéről azzal a céllal, hogy forrásaikat iparuk élénkítésébe fektessék be. 2005-ben a Time magazin Bill és Melinda Gates-szel együtt az Év Emberévé választotta az ír zenészt.
George Clooney az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt tartott beszédében figyelmeztette az egybegyűlteket a darfuri áldatlan állapotok kialakulásában játszott felelősségükre. A világjobbítás idővel az egykori ellenfeleket is összehozza: „Végül egy asztalnál találtam magam az edinburghi G8-csúcstalálkozóhoz kapcsolódó U2-koncert kulisszái mögött a Világbank vezérével, Paul Wolfowitzcal, akit rendszeresen támadtam az iraki háborúhoz vezető hónapokban. Ekkor már azon törtük a fejünket közösen, hogyan enyhítenénk Afrika eladósodottságán" - meséli Clooney.
A harmadik világbeli szegények talpra állítására kitalált 300 dolláros mikrohitelek ügyében hiába próbált korteskedni az ügyben kompetens Finca képviselője Washingtonban. Egy huszonkét éves leányzó kellett hozzá, hogy meghallgatást nyerjen az ügy. A Harvardról jött friss diplomást Natalie Portmannek hívták. „Kész őrület, de úgy látszik csak így működik a gépezet" - töpreng Portman. Hasonlóképp járt a Parkinson's Action Network: 1991-ben csak egy bizottsági illetékes asszisztense volt hajlandó szóba állni velük röpke tíz percre. Michael J. Fox kellett hozzá, hogy telt házas „előadást" kapjon ügyük a Kongresszusban. A Finca részéről bevallották, sokkal nagyobb hatása volt annak, hogy Portman a Vogue címlapsztorijához készült interjúban beszélt az ügyről, mint bármilyen más szervezett kampánynak: „Özönlöttek az e-mailek, és csöngtek a telefonok, fiatalok érdeklődtek, hogyan tudnának segíteni." Brad Pitt is Portman hatására állt az ügy mellé, és utazott Afrikába 2005-ben.
A színésznő nevetve ismerte be: nem vette a fáradságot, hogy elolvassa a mikrohitelekről szóló könyveket, amiket odaadtak neki. Mások komolyabban veszik küldetésüket: Bono részben annak köszönheti sikerét kongresszusi körökben, hogy profi lobbista módjára kitalálja, hogyan férkőzhet be minden egyes szenátor szívébe. Ennek szükségességét korán megtanulta: Clinton annak idején ugyan aláírta a Bono által szorgalmazott egymilliárdos adósságelengedő csomagot, de a Kongresszus leszavazta. „A politikusok nem szeretik, ha aktivisták kioktatják őket, mit kellene tenniük" - mondja.
Bono éppúgy, mint Clooney, oknyomozó utakra megy Afrikába, hogy a nyugati világba visszatérve tájékozottan képviselhesse a szívükön viselt humanitárius ügyeket.
Megvilágosodások
Sokakat hirtelen jött transzformatív élmény vezeti rá a fokozottan felelősségteljes részvételre a világ dolgaiban. Ez történt Michael Douglasszel: „A Kína-szindróma filmtervet én fejlesztettem. A filmet jól fogadták, de valóságtartalmát illetően nevetségesnek tartották. Három héttel később nagy malőr történt a Three Mile Island-i atomreaktorban a Pennsylvania állambeli Harrisburg-ben. Nem vagyok vallásos ember, de nagy megvilágosodásélmény ért ekkor: az eseményvázlat, amiben a szakértőinkkel százötven fázisban modelláltuk egy ilyen katasztrófa fázisait, pontosan megegyezett a valós eseményekkel. Az azonosság megdöbbentő volt, és félelemmel töltött el. Ezzel kezdődött részvételem a világfolyamatokban. Az ENSZ békenagyköveteként a fegyverleszerelésen, a számítógéppel vezérelt távfegyverek és a kézifegyverek visszaszorításán fáradozom. Sierra Leonéban és Kongóban dokumentumfilmet készítettem a gyerekkatonákról."
Kilépni megszokott, kibélelt életmódjukból, amely a nyugati világ összes kényelmét magában foglalja, és szembesülni mások nélkülözésével, elsöprő hatással tud lenni a kiváltságosokra. Angelina Jolie meséli: „Amikor először jártam Sierra Leonéban, és embertömegeket láttam levágott lábakkal, nagyon összetörtem. Mindenki így reagálna. Ma már tudatosan igyekszem visszafogni az érzéseimet, hogy a praktikus teendőkre koncentrálhassak. Mert azzal nem segítek nekik, ha egyfolytában bőgök."
Liv Ullmann hasonló élményeket szerzett: „Először egy makaói leprakórházba vittek el 1970-ben. Az ajtóban megtántorodtam. A földön egy leprás néni feküdt sírva. Súlyos állapotban volt. Nem mertem lehajolni hozzá. De a nővér megérintette. Akkor már nekem is meg kellett tennem. Olyan illata volt, mint a nagymamámnak, akihez mindig nagyon szerettem odabújni. Megöleltem, mire abbahagyta a sírást. Felsóhajtott, mint egy gyermek. Ez volt életem legmeghatóbb találkozása egy másik emberrel. Fel kell ismernünk, mindannyian ugyanolyanok vagyunk. Ami megkülönböztet minket, csupán annyi, hogy mely országba, milyen körülmények közé születtünk."
A Piac és Profit magazin októberi számában megjelent cikkben idézett beszélgetéseket a szerző Londonban, Berlinben, Cannes-ban, Cap d'Antibes-on, Velencében, San Sebastiánban, Taorminában, Locarnóban, Marrakechben és Kairóban készítette.
