Amikor Keith, a szilícium-völgyi vállalkozó hirtelen meggazdagodott, azt hitte, hogy egy életre hátat fordít a munkának. Cége tőzsdére vonulásával annyi pénzt szerzett, hogy soha nem kellett volna dolgoznia többé. Több tízmillió dollárral lett gazdagabb.
Annak rendje-módja szerint otthon maradt, megkezdte a lazulást, egy éven át utazgatott a világban, és szórta a pénzét mindenféle hasztalan dologra. De legnagyobb meglepetésére azt érezte, hogy nem élvezi az egészet. Ez lenne a felszabadult, boldog élet? Keith (aki azt kérte a BBC-től, hogy ne közöljék a családnevét, mert nem akarja, hogy bárki felismerje), mint oly sok más ember, azt hitte, hogy az ember a pénzért dolgozik. Pedig nem.
Pszichológusok nem győzik ismételgetni: a pénz csak egy kis tényezője a boldogságnak. És a munkánknak sem a pénz az első számú mozgatórugója, hanem az az ösztönös késztetés, hogy a velünk született tehetségünket akarjuk kamatoztatni, használni, hozzáadni valamit a társadalomhoz általa, munkánk gyümölcsével gazdagítani a világot.
„Egyszerűen boldogtalanná tett, hogy nincs rendszer az életemben, hogy nincs életcélom. A képességeim elkezdtek lanyhulni, nehezemre esett az interakció az emberekkel intellektuálisan” – mondta a férfi.
Így hát – egy életre elég pénzzel a bankszámláján – elkezdett munkát keresni.
A főállású jótékonykodók közül, akik a pénzüket egy nemes ügy támogatására költik, sokan hiányolják a munkát. Felmérések szerint sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, hogy a hirtelen meggazdagodás után az emberek továbbra is dolgoznak, mint az, hogy abbahagyják a melót.
A Forbes milliárdos-toplistáján is javarészt aktív mogulok vannak, akik a mindennapokban menedzselik üzleti birodalmukat. Vizsgálatok azt mutatták, hogy azok is, akik vagyonossá válásuk után átadták a cégvezetést másnak (például az új tulajdonosnak), szintén nem szeretnek leállni a munkával.
Nem a fizetésért
Pszichológusok azt mondják, hogy a jövedelem és a szakmai, munkához köthető elégedettség között nagyon kicsi a kapcsolat. Timothy Judge, a Floridai Egyetem üzleti tudományok professzora számos korábbi kutatás eredményeit összefoglalva azt látta, hogy a két tényező között mindössze 2 százalék az átfedés. Vagyis 98 százalékban nem a keresmény mértéke a meghatározó a munkánkkal való elégedettség elérésében. Hosszú távon abból merítünk örömöt és motivációt a munkavégzéshez, hogy
- kollégáinkkal és mentorainkkal jó kapcsolatot alakítottunk ki
- jelentőségteljes, értelmes projektekben veszünk részt
- vezetői pozícióba helyezkedhetünk, és alakíthatjuk a világot
- formálhatjuk mások szakmai képességeit.
A státuszom én vagyok
Van önzőbb oka is annak, miért nem szeretnek az emberek otthon maradni akkor sem, ha anyagilag ezt már teljes mértékben megengedhetnék maguknak életük végéig. Ez pedig a státusz szeretete. A tevékeny emberek annyira azonosultak a siker eléréséhez vezető úton a pozíciójukkal és a vele járó előnyökkel (tisztelet, kitüntetett bánásmód szakmai körökben vagy kliensként szállodában, éttermekben, golfpályákon, esetleg hírnév is, felismerik az embert az utcán), hogy ezt nehezükre esik feladni. Szeretnek lubickolni a sikerükben, az iparágukban betöltött pozíciójuk tekintélyében, hatni másokra.
Képzeljük csak el, hogy az ember feladja mindezeket, élvezi a pénzével megvehető előnyöket (szabadidő, szolgáltatások, utazások, kényelem, luxus stb.), aztán amikor megkérdezik, hogy mit csinál, nem tud mit válaszolni. Mert tulajdonképpen semmit. Teszi a nagy semmit.
Aki nem dolgozik, az tulajdonképpen elveszti a társadalomban betöltött szerepét. Identitása is szükségképpen átalakul. Hacsak nem tud a sikeréből egy második karriert építeni, konferencia-előadóként, memoár írójaként, a médiában megszólaló szakértőként – mert már ez is munka! Szakmai aktivitás.
Az emberek – főleg a tehetséges, kimagasló képességekkel rendelkező emberek, akikből többnyire a sikeresek válnak – szeretnek versenyhelyzetekben bizonyítani. Nemcsak a külvilágnak, hanem saját maguknak is. Részben ez az oka, hogy sok mogul, amikor eladja a cégét, valami más üzleti profillal alapít új vállalkozást.
Veszteségérzet
Sok újdonsült milliomos meglepve tapasztalja, hogy veszteségérzet lesz úrrá rajta. Elvesztették azt a világot, amit ismertek, amiben felnőttek, amiben erejük bedobásával dolgoztak.
Egy-két éve Daniel Ek, a Spotify alapítója felhördülést keltett a neten, amikor olyasmit írt a Twitteren, hogy a régi munkatársai utálják (mert ők még mindig a cégnél güriznek, míg ő milliomos lett a vállalkozásból), s boldogtalan, mert amikor egy celebekkel teli tengerparti bulin ücsörög, teljesen elszigeteltnek érzi magát. Később aztán törölte is ezt a posztot a Twitter-oldaláról a felháborodás miatt, pedig valószínűleg őszinte volt. Vizsgálatok igazolták, hogy sok milliomos néhány hónappal a visszavonulása után depresszióba zuhan. A várva-várt anyagi függetlenség nem hozza meg azt az elégedettséget, amire számítottak.
A megoldás? A munka. Terapeuták azt tanácsolják, hogy maximum egy év teljen el a pénz költésének élvezetével, aztán ideje újra belekezdeni valamibe.
Forrás: BBC
