Kétféle dokumentumfilm létezik: az egyik visszatekintve, archív felvételekkel elemzi a múltat, a másik a jelen időben formálódó történelmet kapja lencsevégre, mint annak első szemtanúja, krónikása. A Citizenfour az utóbbi csoportba tartozik. Amikor egy a nevét elhallgató informátor kódolt e-mailekben elkezdte csepegtetni a bennfentes információkat az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) globális megfigyelési programjáról Laura Poitrasnak, a rendezőnő talán nem is sejtette, milyen észvesztő leleplezéseket fog hallani.

2013 júniusában bombaként robbant a hír: a Facebook, a Google, az AT&T, a Yahoo, az AOL, a Skype, a YouTube, az Apple, a Microsoft adatokat szolgáltat az USA hivatalos szerveinek. E-maileket, fotókat, hangfelvételeket, videókat, fájlokat... Rólunk. Rólad. Önről. (A magyar Belügyminisztérium épp most tervezi a teljes magyar lakosság arcképének nyilvántartását. A tervezett törvény szerint a hatóságok egyszerre akár több tízezer polgár mobiltelefon- és internetforgalmát online ellenőrizhetnék, lehallgathatnák.)

A film beviszi a nézőt a hongkongi The Mira hotel szobájába, ahol két újságíró és Edward Snowden nyolcnapos agyalása során megszületett a botránycikk. Jóval többet kapunk azonban, mint szimpla interjúfilmet. Poitras néma, kísérőzene nélküli inzertekben tudatja velünk, hogy az amerikai kormány egy titkos megfigyelőlistára helyezte őt, miután 2006-ban dokumentumfilmet készített az iraki háborúról. (1,2 millió ember van e listán, állítja a rendezőnő.) Berlinbe költözött hát, hogy biztonságban tudja a nyersanyagait.

Poitras sejtelmesen adagolja a vizuális infókat. Snowden csak lassan ölt testet (és arcot), ám amikor megjelenik a vásznon, közvetlen közelről látjuk egy alapvetően visszahúzódó, de az igazságérzete miatt saját határait meghaladó komputergeek idegességét, rágódását, ahogy próbálja felmérni a veszélyeket, és kezelni a hirtelen ráirányuló médiafigyelmet. Snowden kiváló interjúalany. Választékosan beszél, és kristálytiszta a logikája. A film infóintenzitása sem utolsó. Megtudjuk például – bár Obamáék ezt tagadták –, hogy a Fehér Házban van kidolgozott kiberháború-stratégia, az NSA vezetői (Keith Alexander, James Clapper) sorozatosan hazudtak a kongresszus illetékes bizottsági meghallgatásán, Nancy Pelosi demokrata frakcióvezető mindent tudott az adatgyűjtési programról. Az is kiderül, az unatkozó NSA-alkalmazottak időűzésként nonstop drónkamera-felvételeket nézegetnek, egy-egy épületet vagy ablakot, akár órákon át.

A rendezőnő meg-megszakítja a beszélgetés fonalát a bizonyítékokkal: az NSA belföldi (Bluffdale, Utah) vagy a szövetséges államokkal együttműködésben külföldön épített telepeinek látványával (Németország, Anglia). Ezek a létesítmények „analóg kommunikációt is tudnak szenzoraikkal detektálni, és retroaktívan visszakutatni a kommunikációdat” – meséli Snowden. Sajnos, Poitras nem fejti ki, ez pontosan mit jelent.

A film legmegkapóbb pillanata, amikor Snowden az ablakon kibámulva felismeri, hogy élete végérvényesen megváltozott. A botrány kitört, annak minden jogi konzekvenciájával. Egzisztenciális magány ez. Beleillik a ʼ70-es évek hollywoodi paranoia-thrillereinek sorába (A keselyű három napja, Dominó elv, A Parallax-terv). A hatalom és a rendszer ellen feszülő ember dinamikája mit sem változott. Letargikus, borúlátó a tonalitás: George Orwell utópiájának valósággá válásán már nem dühöngeni, csak melankolikusan és rezignáltan merengeni tud az ember.

A nem fikciós kategóriában általában olyan doksinak adnak Oscart, amely egy éppen eget rengetően aktuális és fontos témát dolgoz fel elgondolkodtatóan, nagy intellektuális töltettel, és/vagy filmszerűség tekintetében is pompásan megkonstruált vizuális élmény. A Citizenfour mindkét szempontból helytáll.