A századfordulón az Osztrák–Magyar Monarchiában a magyar terület Európa Amerikájának számított a Kiegyezést követő hihetetlen gazdasági fellendülésnek köszönhetően. Itt épült a kontinens első földalattija, a világ legnagyobb háza (Parlament), a főváros környékén olyan szórakozóhelyeket épített asszonyaiknak a polgárság, amelyeket ma az önkormányzatok fenntartani is alig bírnak, lásd a XVII. kerületi Gózon Gyula színház története. Jókedv, szabadság, bőség és optimizmus uralta az itt élő viszonylag kis lélekszámú polgárságot, amivel szemben állt a vidéken élő milliók elképesztő szegénysége. A városok azonban látványosan fejlődtek, erős kontrasztot állítva a szinte jobbágysorban tengődőknek.
A Pohner családot megrázta a trianoni döntés. A család rendszeresen járt a magyarság melletti demonstrációkra, és oly annyira elszántak voltak, hogy a magyarul nem jól beszélő asszonyfő németül skandált a menetek élén. Három egyetemet végzett fiuk pedig tiltakozásképpen nevet változtatott. Elcsatolt területek településeinek neveit vették fel. A Romániához került Fehéregyházából és a Szlovákiához került Párkányból lettek ilyen módon „ősi” magyar családnevek. A három fiú Fehéregyházi Antal, Párkányi Lajos és Párkányi Oszkár néven alapított már új családokat, csinos magyar lányokat választva maguk mellé.
A II. világháborúba azzal a hittel ment el harcolni a három fiú, hogy sikerül visszaszerezni az elcsatolt magyar területeket. A vereséggel fájdalmat hoztak haza és polgári származásuk miatt a kommunista rendszer üldözöttjei lettek. Volt, akit elküldtek vagont rakodni, ahol asztmát kapott és ez a betegség vitte el.1956-ban nem volt kérdés, hogy a szabadság és a függetlenség harcosai mellé állnak a Pohnerek, volt aki fegyvert ragadott. Antal elveszítette egyetlen fiát, Oszkár pedig egyetlen leányát, a forradalom után mindketten disszidáltak Amerikába. A Pohner fiúunokát aztán Kanada lovagjává ütötte a királynő, annyi mindent tudott tenni új hazájáért. Az itthon maradt családtagok minden ízükben próbáltak ragaszkodni polgári szokásaikhoz és értékrendjükhöz. Az apák naponta levelet írtak külföldre szakadt gyerekeiknek, mert tudták mennyire hiányzik nekik hazájuk. Jártak templomba hétvégenként, minden évben húsvéti körmenetekre, ahol voltak vagy ötvenen, plusz négy ballonkabátos az utcasarkokon, akik jegyzeteltek a résztvevőkről. Mostanában több százan vannak már ugyanezeken a körmeneteken és szelfizik magukat a facen. A Pohner leszármazottak meg csodálkoznak, vajon hol volt ez a rengeteg ember a kommunizmus idején és jé mennyi egykori lelkes párttag lett hirtelen őskeresztény. A családi krónika szerint a terebélyesedő rokonságból soha senki nem lépett be a kommunista pártba, pedig a szülők néha bíztatták gyermekeiket, hogy itt csak így tudnak karriert csinálni.
