Túl sok ehető étel kerül a szemetesekbe. Az ételek mintegy fele a szemétbe kerül a fejlett gazdaságokban, miközben a világban közel egymilliárd ember éhezik. A kidobott élelmiszerek fele is elég lehetne ahhoz, hogy megszűnjön az éhezés a világon.
Az élelmiszerpazarlás több ponton is jelentkezik. A kevésbé fejlett országokban elsősorban a gyártás és az áruelosztás során keletkezik hulladék, az általános élelmiszerhiány ellenére. Ha van ellátmány, a rossz útviszonyok miatt összevissza dülöngélő teherautókban nyomódnak össze a termények. A hűtőszekrények hiánya és a magas hőmérséklet is felgyorsítja a romlási, erjedési folyamatot. A fejlett országokban viszont elsősorban a háztartásoknál keletkezik hulladék, többek között a szükségesnél több és nem megfontolt élelmiszervásárlás, az élelmiszerek nem kellően hatékony felhasználása vagy éppen tárolási hiányosságok miatt. Itthon a legjellemzőbb, hogy a nem megfelelő tárolás miatt kell kidobni élelmiszert. A magyarok 98 százaléka aktívan érdeklődik a fenntartható és költséghatékony otthoni megoldások iránt, 22 százalékukat viszont elsősorban a megtakarítási szándék vezérli. Számos magyar háztartásra jellemző azonban a pazarlás.
Hogy a pazarlás már-már tarthatatlan méreteket ölt, azt jól tudta Grant Baldwin rendező és párja, Jenny Rustmeyer, akik a probléma illusztrálására a következő feladatot tűzték ki: 6 hónapig megpróbálnak úgy élni, hogy enyhítik az élelmiszerpazarlást. Vagyis csakis két módon jutnak élelemhez:
- az ismerőseik által nekik ajándékozott, a szavatossági időhatárhoz közeledő élelmiszereket fogyasztják el (tehát megmentik azokat a kidobástól)
- egyesenen a kukából, utcai szemétkonténerekből szerzik a napi betevő falatot.
Kukázás, mint tabu
(képek: foodwastemovie.com)
A Supersize Me (2004) óta tudjuk, hogy mindig jót tesz egy dokumentumfilm narratív erejének, ha valamilyen kihívás, erőpróba teljesítése körül forog a "cselekmény", mert az involválja a közönséget. Drukkolunk, izgulunk a szereplőkért. Van tét. Képesek-e a hősök teljesíteni a kitűzött feladatot vagy félúton feladják?
Eleinte aggódott a torontói pár, vajon lehetséges lesz-e fél éven át elegendő élelmiszert találni a kukákban. A feladatból a filmkészítők és a néző képzeletét is felülmúló kaland kerekedett ki. Az ingyenes "kajamaradék"-étrend messze bőségesebb, mint mindaz amit eddig -pénzzel megvéve- fogyasztottak.
A kukázás társadalmi tabuja is érződik a filmen. Nem véletlen, hogy a rendező először a fivéréhez fordul, aki éppen elutazni készül, ezért óriási frigója teljes tartalmát bocsátja rendelkezésükre (amit egyébként kidobott volna). Baldwin ezután egy organikus farmer piaci standján kutakodott, ahol a nap végén eladatlanul maradt zöldségeket kapta meg. Csak a film második felében jutnak el végre oda, hogy kukázásra adják a fejüket.
Vásárláspszichológia
Már a film elején elkezdődik a fogyasztási szokások kritizálása: a biogazda a polcon árválkodó egy szem salátafejre mutatva meséli, hogy azért nem veszi meg senki, mert azt hiszik, hibás, azért maradt ott. (Holott semmi baja nincs.) Ha lenne a polcon 30 darab másik, 25-öt simán értékesíteni tudna belőlük.
A kistermelő ilyen és ehhez hasonló jelenségekből szűrte le, hogy az emberek nagy része "impulzusvásárló". Pillanatnyi vizuális benyomásokon alapulva, hirtelen felindulásból vesz meg dolgokat. Ami persze nagyban hozzájárul a világban kidobott élelmiszerek nagy mennyiségéhez.
Az esztétikai és a vizualitás győz a minőség felett a bevásárlóközpontokban is. A nagy élelmiszer-áruházláncoknak szigorú előírásaik vannak arra nézve, milyen alakú élelmiszereket fogadnak be. Tristram Stuart angol szakíró látott már olyan banántermesztő telepet, ahol egy egész teherautóra való, pompás állapotú banánt dobtak ki, mert nem felelt meg az ilyen láncok (külalaki) kívánalmainak.
Akár hisszük, akár nem, ha nem bizonyos görbülési szög jellemzi a banánt, megy a szemétbe. Dana Gunders szakértő szerint valamilyen vásárláspszichológiai oknál fogva "az élelmiszeráruházak nem igazán akarnak leértékelt, akciós gyümölcs- és zöldségrészleget", míg más termékkategóriákban ez megszokott.
Rendszerszintű probléma
Baldwin kamerájával ellátogatott az észak-kaliforniai, San Francisco alatt lévő gyümölcstermelő régió központjába, Fresnóba, ahol a HMC Farms vezetője, Harold McCarthy készségesen elmagyarázta, hogy a kaliforniai élelmiszeripari előírások jegyében naponta a szalagsoron végigfutó gyümölcsöknek legalább 20, de gyakran 70(!) %-át is kénytelenek kidobni "nem olyan okokból, ami egy fogyasztónak eszébe jutna." Ezek is olyan példányok, melyek tökéletesen épek, s fogyaszthatók lennének. A lekvárkészítők felveszik a félredobott mennyiség egy részét, "de képtelenek elvinni az egészet".
Bárki, bármilyen szegmensből szólaljon meg a filmben, egyetért abban, hogy az ételpazarlás rendszerszintű problematika. Még a szegényeket segélyező élelmiszerbankok sem vesznek fel mindent, mert gyakran nem tudják megoldani a raktározást. (Ráadásul Amerikában sok cég azért nem adományozza lejárat előtti portékáit az élelmiszerbankoknak, mert félnek attól, hogy beperelik őket.)
Turkálósdi
A film hőseinek eleinte túl sok gondolkodást igényel, hogyan szerezzék be az élelmet. Nem tudják, hova érdemes menni, hol szokták a legtöbb élelmiszert kidobni. Aztán a környékbeli vadidegenek szolgálnak tippekkel.
És jön a meglepetés. Egy pizzareklám-forgatás után megmaradt töméntelen pizzahalom. Dobozos tejek itt, méregdrága felvágottak ott. Az egész város az ingyenélők mekkája (lehetne).
Az 5. hónapra persze beáll a fáradtság. Elegük van abból, hogy állandóan az étkezésükre kell koncentrálni és az is teher, hogy olyan bőséges készlet áll rendelkezésükre a fagyasztóban. (Baldwin 5 kilót hízott az első hónapokban és nem szereti az állandó telítettségérzetet). Muszáj enni, különben ők is kidobnák a felesleget. Márpedig akkor ennek a profi módon vágott, klipekkel és infógrafikákkal remekül illusztrált filmnek éppen az alapelvét szegnék meg: ne járulj hozzá a pazarláshoz.
Baldwinék aligha gondolták volna, hogy ilyen tanulsággal jönnek ki a kalandból: 6 hónap alatt mindössze 200 dollárt költöttek élelmiszer. És életükben nem ettek még ilyen jókat.
Szerencsére. És sajnos.
- Az élelmiszer-kidobás nagy részéért a háztartások felelősek, nem a termelők.
- A mezőgazdaság és az élelmiszeripar által elfogyasztott energia 4 %-a megy pocsékba emiatt. Amint az energiahatékonysággal már évek óta foglalkozik politika (a vállalt EU-s energiacéloknak is része), az agrárerőforrások optimalizálására nincsenek hasonló törvényi eszközök.
- A legnagyobb energiaveszteséget a tej- és hústermékek kidobása jelenti. A vízpocséklásról sem szabad megfeledkezni. Egy hamburger kihajítása annyi, mintha 90 percig folyatnánk feleslegesen a csapból a vizet.
- A kidobott élelmiszerek 97 %-a a szemétégetőben vagy a szeméttelepen végzi. Előbbinél energiát termelhet, utóbbiban viszont a légkörbe jut a rothadó szemétből keletkező metán, ami hússzor erősebb üvegházgáz, mint a széndioxid.
- Egy Las Vegas melletti malacfarm 30 tonna ételmaradékot adagol a jószágok vályújába moslékként, de még ezzel is csak a város ételfeleslegének 8 %-át mentik meg.
