A belvárosi családi házak kertjeiben sós vizet tűrő növények jelentek meg. Az út mentén kidöntött fák hevernek. A flaszteren só nyomai látszanak. Nem, ez nem egy sci-fi film. Ez a mai amerikai valóság. A virginiai Norfolk 250 ezer lakójának már olyan skálákra és barométerekre kell hagyatkozniuk, melyeket a város útjain állított fel az önkormányzat. Ezek jelzik, hogy éppen hány centiméteres (illetve az amerikai mértékegység szerint hány ujjnyi) magasságnál tart a vízáradat a közutakon, s ez alapján érdemes-e áthajtani rajta kocsival, vagy a víz túl mély-e már ahhoz, hogy megkockáztassák, beleragad a gépjármű, sőt esetleg elsodorja a víz. A város belvárosának házait az elmúlt 8 évben háromszor árasztotta el az óceán. Mivel az USA-ban a családi házak nagy része fából készült, a probléma ellen úgy védekeznek az emberek, hogy megemelik a házat, és magasabb alapra helyezik.
Nyolcszáz kilométerrel délebbre, a Georgia államban lévő Tybee Island olyan sziget, ahol az amerikai szárazföldre vezető utakat gyakran eltünteti a tenger. A szigetlakók már hozzászoktak – habár meg nem békéltek meg vele –, hogy évente többször is el vannak zárva a szárazföldtől. Újabb 800 kilométerrel délre, a floridai Fort Lauderdale-ben a dagály áradatai miatt a városvezetésnek több millió dollárt kell arra áldoznia, hogy rendszeresen karban tartja az áradások miatt erodálódó utakat, s köréjük gátakat és árterületeket épít. A városban gyakran cirkálnak olyan tartálykocsik, amelyek kiszivattyúzzák a sós vizet az utcákról.
Az évszázad végére egyébként a tengerparti városok többségét kiüríthetjük!
Amerikában „napfényes árvíznek” (sunny-day flooding) nevezik az ilyen áradásokat, utalva arra, hogy nem kell hozzá vihar, vagyis felhős ég. A Mexikói-öböl és az Atlanti-óceán partjain egyaránt megnőtt az ilyen áradások száma és gyakorisága az elmúlt években. A Csendes-óceán eddig viszonylag immúnis volt az ilyen áradásokra, de a tengerszint-emelkedés miatt többé ez sem lesz tartható. Az óceán rengeteg városnál olyan magasra hágott, hogy rutinná vált a dagály beáradása az utcákra. A hömpölygő víztömeg gyakran „csak” 30–60 centiméter mély, de ez sokszor éppen elég arra, hogy megbénítsa az autóforgalmat, ezzel lassítsa a gazdaság működését is.
Idén Louisiana államot sújtotta árvíz. Az óceánok dagálya megnehezíti, hogy a megáradt folyók levezessék a vízfelesleget. Mert nincs hova: a dagadó óceán és a belföldi árvíz találkozása nem éppen kellemes az ott lakóknak. Víz víz hátán. A helyi önkormányzatok egyre több panaszt kapnak a rendszeresen elárasztott polgároktól. Erősödik a nyomás, hogy átfogó és sokrétű árvízvédelmi tervek és beruházások kezdődjenek az érintett településeken és városokban. Elemzők szerint ma már a helyi választások gyakran azon dőlnek el, hogy a kormányzójelölt vagy a polgármesterjelölt milyen árvízvédelmi terveket vázol fel.
Miami Beachen például nem kevesebb, mint 400 millió dollárt költenek a világhírű part árvízmentesítésére. Feltöltik homokkal a strandokat, gátakat építenek, megemelik az utcákat és szivattyúkat létesítenek. A beruházás költségeit a háztartások és a helyi vállalkozások megadóztatásából nyerik a hatóságok. A bajok olyan nagyok, hogy a hagyományosan klímaszkeptikus – tehát az éghajlatváltozás emberi eredetét tagadó, az emisszió és az üvegházhatás mechanizmusában kételkedő – republikánus politikusok közül is sokan belátták, a tengerszint-emelkedés valós tényező. Sok városban a republikánus honatyák és polgármesterek is azon munkálkodnak, hogy a város vagy a régió átfogó árvíz- és klímavédelmi programmal rendelkezzen.
Az említett városnak, Norfolknak például olyan igényei lennének, melyek kielégítése 1,2 milliárdba kerülne. Vagyis 5000 dollár jut minden egyes helyi lakosra. Az országnak azonban nincs átfogó cselekvési terve, és ami még fontosabb, elkülönített költségvetési keretei sem a partok védelmére. Mi több, időszerűtlen politikát folytat Washington, mert adóengedményeket és állami támogatást nyújt a házépítésre, olyan helyeken is, ahol mára egyértelművé vált, hogy árvízveszélynek állandó jelleggel kitett területek. Szakértők figyelmeztetnek, hogy a kockázatok már nemzetbiztonsági tényezővé váltak, s a tengerszint-emelkedést olyan támadó erőként írják le, mely úgy hat, mintha az ország határai állandó támadás alatt állnának.
A következő amerikai elnöknek lesz a feladata, hogy leszerelje az olyan törvényhozókat, mint a kongresszus coloradói tagja, Ken Buck, aki arról panaszkodott, hogy a hadsereg árvízvédelmi tervezete a „klímaváltozás propaganda” része. Az amerikai haditengerészet bázisai a partoknál vannak, s csak néhányuk körül sikerült eddig gátakat építeni. A kongresszus ellenállt annak, hogy megszavazza a hadsereg átfogó árvízstratégiájának támogatását.
Miamiban a városvezetésnek nehéz döntéseket kell hoznia: kényszerítheti-e a part menti házak tulajdonosait, hogy gátakat emeljenek telkük szélén? Ha árvíz van, s az egész negyedet, a környező utcákat is elönti a víz, jogilag felelősnek tekinthetők-e ezek a háztulajdonosok? Arra kényszerülnek-e emiatt a vízparton élő ingatlantulajdonosok, hogy eladják házukat? Állami pénzből kell-e finanszírozni az árvízvédelmi beruházásokat akkor is, ha azok majd magántulajdont óvnak? Ezek olyan kérdések, amivel minden part menti városnak és megyének előbb-utóbb szembe kell néznie.
