Nem sok eredményre jutottak - Kép: Faragó Tibor

A Fülöp-szigetekre lesújtó Hainan tájfun és az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legfrissebb jelentésének árnyékában ültek össze a nemzetközi klímapolitika vezetői, civil szervezetek és kutatók Varsóban, hogy a klímaváltozás elleni fellépés módjairól tanácskozzanak. A végül november 23-án, egy maratoni ülés után véget ért konferencia azonban kiábrándítóan kevés eredményt hozott a klímaváltozás elleni harcban - írta Faragó Tibor, a Corvinus Egyetem munkatársa, az eseményről szóló értékelésében.

Részben az eredménytelenség miatti tiltakozásul a civil szervezetek ki is vonultak a konferenciáról.

Nem sikerült előrelépni a kibocsátás-csökkentés ügyében

A Kiotói Jegyzőkönyv kibocsátás-csökkentési rendelkezésének 2020-ig történő meghosszabbítását jelentő „dohai módosítást” a múlt év végén fogadták el. Az ebben érintett fejlett és átmeneti gazdaságú országok átlagosan 18 százalékos kibocsátás-csökkentést vállaltak 2020-ra 1990-hez képest. Lehet, hogy e módosítás hatálybalépése nagyon el fog húzódni, de az érintett fejlett országoknak nyilatkozniuk kellene 2014 folyamán, hogy hajlandóak-e megemelni a kibocsátás-csökkentési vállalásuk szintjét (az EU esetében pl. a már feltétel nélkül vállalt 20 százalékról 30 százalékra). Az ADP keretében a fejlődő országok – az IPCC jelentésére is hivatkozva – azt az elvárást fogalmazták meg, hogy a fejlettebbeknek 40 százalékos csökkentést kell végrehajtaniuk történelmi felelősségük figyelembevételével. E kérdésben nem született egyezség, ráadásul e módosításból már végképp kimarad öt nagykibocsátó fejlett ország (Japán, Kanada, Oroszország, Új-Zéland, USA).

Magyarország az egyre inkább változó körülményekhez igazítja Éghajlatvédelmi Stratégiáját - erről Hízó Péter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkára beszélt a Piac&Profitnak adott interjújában.

Még nem látszik, merre tovább Kiotó után

Az ADP keretében folyt az egyezkedés egy új globális megállapodás – talán a kiotói mellett egy másik, 2015-re véglegesítendő és 2020-ban hatályba lépő jegyzőkönyv – előkészítéséről, amelyben már minden ország tenne valamilyen kibocsátás-szabályozási vállalást. E megállapodás rendelkezne az alkalmazkodási, a finanszírozási, a technológiai együttműködésről is. Végül a tárgyaló felek nem tudtak megállapodni a leendő megállapodás előzetes szerkezetéről (sem) és – a további munkára vonatkozó meglehetősen általános rendelkezések sorában – csak arra kértek fel minden országot, hogy legkésőbb 2015 első negyedévében közöljék, mivel járulnak majd hozzá a 2015. évi megállapodás keretében az egyezmény célkitűzésének eléréséhez. Éles vita bontakozott ki arról, hogy minden ország részéről e vállalások (jogi) kötelezettséget jelentenének  avagy az 1992. évi egyezmény alapján a fejlődőknek „csak” (nemzetközi jogi kötelezettséget nem jelentő) intézkedéseket . „Elodázó” kompromisszumként: minden országnak a „hozzájárulásáról”  kellene majd nyilatkoznia (beleértve a kibocsátásai szabályozására vonatkozó céljait, programjait). Jövőre folytatják többek között annak tisztázását, hogy konkrétabban milyen információkat kellene közölniük az országoknak.

A varsói tárgyalási forduló a konkrétumok szintjén egy jottányival nem vitt közelebb a 2015-re tervezett új globális megállapodás körvonalazásához, előkészítéséhez. A klíma ügyétől függetlenül is, a fő politikai probléma az, hogy figyelembe vehető-e a világ gyors átalakulása, a korábbi „Észak-Dél” felosztottság tartalmának változása, azaz az, hogy mind a fejlettebb, mind a fejlődő országcsoport a korábbiaknál lényegesen heterogénabb; s különösen a feltörekvő gazdaságoknak – élükön Kínával – gyorsan növekszik a politikai, gazdasági súlya, erőforrás-felhasználási és környezet-terhelési részesedése. Annyi előnye azért volt a mostani vitaszakasznak, hogy még világosabban látszanak a felek kölcsönös elvárásai, valamint az elfogadott határozat egyfajta ütemezett munkaprogramnak is tekinthető a további két esztendőre.

Veszteségek és károk

A sérülékenység és az alkalmazkodás ügye különös hangsúlyt kapott a közelmúltban a Fülöp-szigeteken bekövetkezett rendkívüli erősségű tájfun nyomán. Ez ráerősített arra az igényre, hogy egy külön együttműködési mechanizmus jöjjön létre az éghajlatváltozás miatt a különösen sérülékeny fejlődő országokat érő „veszteségek és károk” kompenzálására.

A fejlett országok nem kívántak egy újabb önálló intézményt létrehozni, hanem e problémakört a már korábban – külön bizottsággal és pénzügyi alappal – intézményesített alkalmazkodás részeként gondolták kezelni. A fejlődők képviselői arra hivatkoztak, hogy ha egy szélsőséges hatású természeti esemény (tájfun) vagy folyamat (tengerszint-emelkedés) bekövetkezése az éghajlatváltozásnak tulajdonható, akkor ahhoz nem lehet alkalmazkodni. Az elfogadott kompromisszum szerint végül a két évvel korábban elfogadott alkalmazkodási keretrendszer alá rendelve létrehozták a „veszteségekkel és károkkal” foglalkozó intézményt, de azzal, hogy e megoldás értékelése, felülvizsgálata majd napirenden lesz 2016-ban. (Az új mechanizmus működését egy végrehajtó bizottság fogja koordinálni.)

Értékelés. Annak ellenére, hogy tudományos szempontból egyetlen szélsőséges esetet, természeti jelenséget, eseményt sem lehet önmagában a globális éghajlatváltozási folyamat indikátorának, közvetlen hatásának tekinteni, a mostani rendkívüli erősségű és pusztító tájfunnak nagy lélektani hatása volt e tárgyalásokra. A „kapacitásaik” miatt is különösen sérülékeny fejlődő országok ezúttal már nem csak általában alkalmazkodási képességeik általános támogatására tartottak igényt, hanem annak vizsgálatára, hogy bizonyos elháríthatatlan károk az éghajlatváltozásnak tulajdoníthatók-e és milyen mértékű kártérítés jár ilyen esetben. Az érintett fejlődő országokkal való további együttműködés miatt politikailag is fontos lépés volt többek között az EU és az USA részéről, hogy e megközelítés, e vizsgálat és a vonatkozó mechanizmus indokoltságát elfogadták. Azt pedig ma nem lehet előrelátni, hogy ez az intézmény ténylegesen miként és milyen hatásfokkal fog működni, s hozzájárulni a nemzetközi klímapolitikai együttműködés erősítéséhez.

 Finanszírozás

A civil szervezetek tiltakozása kísérte a konferenciát - Kép: Faragó Tibor

A fejlődő országok kibocsátás-szabályozási és alkalmazkodási intézkedéseinek támogatásáról már az 1992. évi keretegyezmény rendelkezett, s alapvetően az annak második mellékletében felsorolt fejlett országok számára határozott meg ilyen kötelezettséget. Az azóta eltelt évek során e témakörben számos döntés született, különböző célokkal a Globális Környezeti Alap által működtetett néhány külön pénzügyi-támogatási keret is létrejött, majd a COP alá közvetlenül rendelt Zöld Klíma Alapot is létrehozták . Mindezek működése eddig is visszatérő téma volt, a mostani varsói ülésszakon e tárgykörben azonban a legtöbb vita az eredetileg a nevezetes koppenhágai ülésszakon (2009) a fejlett országok által megajánlott támogatási keretösszegről szólt. Ennek értelmében 2013-tól kezdődően a fejlett országok csoportja a fejlődők klímapolitikai intézkedéseit támogatni fogja úgy, hogy annak éves összege 2020-ra el fogja érni a százmilliárd USD-t. A fejlődők konkrétabb „szakaszolást” kértek, azaz azt, hogy az elkövetkező években e vállalás fokozatosan milyen ütemben fog teljesülni. Ennek megadásától a fejlettek ezúttal is elzárkóztak, emellett továbbra is tisztázatlan maradt, hogy részükről e beígért támogatás milyen mértékben lenne állami forrásokból („közpénzekből”) és magánforrásokból (tehát magáncégek közreműködésével) biztosítva.

A leendő, 2015. évi új globális megállapodás vitájának keretében pedig már a 2020 utáni „hosszútávú finanszírozás” tervezése került napirendre, amitől a fejlődők függővé teszik azt, hogy milyen klímapolitikai intézkedéseket fognak vállalni. Mind a 2020-ig tartó, mind az azutáni időszakra vonatkozó finanszírozás ügyében így csak elveket, intézményi működést , módszertant  és a további egyeztetések munkaprogramját érintő döntések születtek.

Ugyancsak alapvetően támogatási-finanszírozási ügyként tárgyalták az erdőkkel összefüggő azon fejlődő országbeli tevékenységeket, amelyek az „erdőirtás és erdőpusztulás” mérséklésének  kategóriájába tartoznak. Hosszú évek egyezkedései után ezúttal elfogadták az ilyen tevékenységek „eredmény-alapú” támogatásának feltételeit, módját, forrásait körvonalazó határozatot. Három fejlett ország pedig konkrét összegű támogatást jelentett be (Norvégia, UK, USA).

Értékelés. A 2013-2020-as időszakra vonatkozó finanszírozási téma különösen megosztja a fejletteket és a fejlődőket, s láthatóan ennek tisztázása nélkül sem lehet közelebb kerülni a 2015-ös új megállapodáshoz. Ez is egy „22-es csapdájának” látszik: (a) a fejlődők adják meg, milyen klímapolitikai célt vállalnak ezért és ha megfelelő, akkor támogatható; (b) a fejlettek már megajánlották, de nem adják, enélkül pedig a fejlődők nem tudják konkrétabban tervezni a teendőket. Emiatt ebben az ügyben Varsóban is alig történt valami és e téren sem kerültek egyelőre közelebb a felek a 2015-ös új globális megállapodáshoz. (Az erdőgazdálkodással kapcsolatos részkérdés kapcsán elért – fent említett - eredményt pedig nem mindenki nézi jó szemmel: attól tartanak, hogy ebből újra egy „szennyezési jogkereskedelmi” piaci mechanizmus lehet majd.)

Történelmi kibocsátások

Már az egyezmény megkötésekor is meghatározó jelentőségű volt az a tény, hogy a légkörbe kerülő szén-dioxid molekulák jelentős része meglehetősen sokáig – több mint egy évszázadig – ott marad. Brazília javasolta, hogy meg kellene határozni az egyes országok történelmi felelősségét, azaz azt, hogy a 19. század közepétől kezdődően melyik ország mennyi üvegházhatású gázt bocsátott a légkörbe, s ennek alapján kellene elvárni azt, hogy milyen mértékű csökkentést tegyen a továbbiakban. Mindehhez azt is számításba kell venni, hogy az IPCC újabb becsléseiből levezethető: globális összesítésben mennyivel kellene csökkenteni a kibocsátásokat ahhoz, hogy a melegedés ne lépje át a kritikus 2ºC fokos értéket. Más értékelések szerint a 1,5 Celsius fok átlépése is veszélyes és különösen a kis szigetállamok képviselői e küszöbérték elfogadásához ragaszkodtak.  Brazília azt javasolta, hogy a történelmi kibocsátás-becslés témájában forduljanak az IPCC-hez, de végül különböző – szakmai és politikai tartalmú érvek mentén – nem alakult ki ebben egyetértés.

Faragó Tibor

c. egyetemi tanár