A jelentés szerint azonban csakis radikális technológiai és társadalmi változások tudnak erre reális esélyt biztosítani. Ahhoz, hogy a 2 fokos globális hőmérséklet-emelkedést valószínűleg ne lépjük túl, a mostanihoz képest 40-70 százalékkal alacsonyabb CO2 kibocsátást kell elérni az évszázad közepére, valamint a végére ezeket közel nullára kell leszorítani. Ezt sokféle megoldás ötvözésével lehet csak elérni, amik között az energiahatékonyság, a megújuló energiaforrások, az életmódváltás, és intézményi változások együttesen fontos szerephez fognak jutni. Ezek jelentős költséggel járnak majd, de összességében nem fogják a gazdasági fejlődést észrevehetően befolyásolni: a 2 fokon tetőző melegedés elérése sem fogja jobban lassítani az évente 1,6 és 3 százalék közöttire becsült éves gazdasági növekedést, mint 0,06 százalékpont.
A jelentésről itt olvashat részletesebben!
Az IPCC jelentése megállapítja, hogy az épületekkel kapcsolatos energiafelhasználás jelentős mértékben járul hozzá az éghajlatváltozáshoz: a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből eredő széndioxid negyede, más üvegházgázoknak pedig kb. harmada (pl. a szálló fekete por, fluortartalmú gázok) származik innen, hiszen a világon megtermelt áram fele és az elfogyasztott energia harmada kerül az épületekben felhasználásra. (Teljes egészében nem állhatunk át megújuló energiaforrásokra, de az arányukat növelhetjük.) Ráadásul ez a fogyasztás az évszázad közepére a két- vagy akár háromszorosára fog növekedni, ha nem teszünk komoly lépéseket. Magyarországon ezek az értékek még nagyobbak: a széndioxid-kibocsátás kb. feléért felelősek az épületek. Ugyanakkor ebből a szektorból származik a mérséklési lehetőségek jelentős része is.
„A megtakarítási lehetőségek nemcsak nagyok, hanem sokszor önmagukban gazdaságosak. A jelentés egészében alig akad más intézkedés, ahol már eddig is kimutatottan negatív társadalmi összköltséggel, vagyis nettó haszonnal mérsékelték az éghajlatváltozást. Az épületekkel kapcsolatos energiahatékonyság viszont jelentős járulékos hasznokkal is jár. Eredményeképp csökken az energiaszegénység, kevesebb energiaforrást kell importálni, javul a levegőminőség és a közegészség, növekszik a termelékenység és versenyképesség, a kényelem és az ingatlanok értéke.”
A hatalmas lehetőségekkel szemben viszont jelentős az úgynevezett „belakatolási kockázat” – aminek hangsúlyozására az ENSZ jelentés úttörőként több területen is nagy figyelmet szentelt. A belakatolási kockázat akkor lép fel, mikor hosszú élettartamú infrastruktúrát, pl. városrészeket, közlekedési rendszereket vagy épületeket, úgy fejlesztünk vagy újítunk fel, ami évtizedekig (akár évszázadokig) magas kibocsátást eredményez, pedig jelentősen klímakímélőbb alternatívák is lettek volna.
A belakatolási kockázat kiküszöbölése alapvetően átírhatja sok ország épületenergetikai támogatás-rendszerét: nem szabadna olyan felújításokat támogatni, amik csak 20-40 százalékos fogyasztáscsökkentést eredményeznek, hanem ki kell várni, amíg a mélyfelújításba bele lehet kezdeni. A fejezet azt is bebizonyítja, hogy a mélyfelújítás nem kerül fajlagosan többe, mint a hagyományos részfelújítás: eddigi több száz ilyen felújítás költségadatai alapján az egységnyi megtakarított energia költségeinek alsó értékeiben nem találtak jelentős különbséget. (A hazai családi ház-állomány teljes rekonstrukciós programját idehaza 64 milliárd forintból el lehetne indítani.)
Az elemzés arra is rámutatott, hogy az eddigi talán legsikeresebb éghajlatvédelmi intézkedések is ebben a szektorból kerültek ki. Például a sokszor össztársadalmi nyereséggel járó, világszerte sok országban bevezetett épületenergetikai és elektromos készülékek energiahatékonysági szabványai révén bizonyos országokban már stabilizálódott, vagy akár csökkenésnek is indult, az épületek energiafelhasználása, a jólét növekedése ellenére is. Viszont innen is még nagyon jelentős további intézkedésekre van szükség, hogy a jelentés által lehetségesnek mutatott és a 2 fokhoz elengedhetetlen, az épületenergia-felhasználást felező szintet elérjük.
