A Black Friday és a karácsonyi vásárlási szezon újra előtérbe hozta fogyasztói társadalmunk materialista őrületét: mindenki eszeveszetten birtokolni akarja a legújabb, legdivatosabb termékeket, amiket a beépített elévülés miatt hamar kidobunk, és amikre nem is biztos, hogy szükségünk van. A feleslegesen legyártott és megvett dolgok mellé társulnak a szükségtelenül kibocsátott üvegházgázok.
Kiszervezett kibocsátás
A fejlett országok büszkék rá, hogy csökkentették üvegházgáz-kibocsátásukat, de valójában a Távol-Keletre kiszervezett emisszióval tartjuk fenn növekvő fogyasztásunkat. 1995 óta a nagy nyugati nemzetgazdaságok megduplázták, sőt, némelyek megháromszorozták Kínába kiszervezett emissziójukat. 2011-ben így nézett ki a matek: 1990-től addig a fejlett országok kibocsátása hivatalosan két százalékkal csökkent, valójában pedig hét százalékkal nőtt, beleszámolva a kihelyezett gyártásnál keletkező kibocsátást.
(kép: freeimages.com)
A globális klímapolitika alapelemei – a párizsi klímaegyezmény és a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) országokra lebontott, éves emissziós adatai – nem valós felelősségeket tükröznek, hiszen az éves globális szén-dioxid-kibocsátás körülbelül negyede külföldön, a gyártás helyszínén keletkezik. A valós nemzeti ökolábnyom akkor derülne ki, ha a világcégek részleteznék az ellátási láncukban lévő alvállalkozók gyárainak kibocsátását.
Az európai polgárok fogyasztásának légszennyezése átlagosan 22 százalékban, az egyesült államokbeliekének pedig 15–17 százalékban az anyaországukon kívül keletkezik a Global Carbon Project adatbázisa szerint. Még ez is óvatos kalkuláció, mert a metánnal nem számol, pedig az nagyjából huszonötször erősebb üvegházhatású gáz, mint a szén-dioxid, és az állattenyésztés kibocsátásába masszívan belejátszik.
Svájc az emissziójának már közel a felét kihelyezte Ázsiába, de az import-export karbonegyenleg mégsem ezt tükrözi: a belföldi emisszió 209 százaléka az importált karbonlábnyom, mert míg a szennyező gyártással létrejött termékek tömegét behozza, saját exporttermékei tiszták.
A termékek „piszkosságában” sokszor a nyersanyagok kitermelése a legnagyobb vétkes. Az Apple iPhone-okhoz oly sokféle ércet kell kibányászni és szállítani, hogy a telefon szén-dioxid-lábnyomának 88 százalékát ez adja. Az import szén-dioxid-lábnyom nagy része már nem az energiaintenzív termékeknek köszönhető (gáz, acél), hanem „tisztább” áruknak (játék, számítógép, autó), amelyekből hatalmas mennyiséget hozatnak be a fejlett országok.
Mi is illeszkedünk a trendbe. Magyarországon 2014-ig csökkent az emisszió, 2008 után pár év alatt szétvált a GDP alakulása és a kibocsátás. A magyar társadalom fogyasztása és a hazai építőipar éppúgy a Távol-Keleten előállított termékektől függ nagy részben, mint más országokban – mondta Mika János klímakutató.
A nyugati országok képmutató büszkélkedése emissziójuk csökkenésével akkor változhatna őszinte felelősségvállalássá, ha a kormányok megkövetelnék a cégektől, hogy belföldi nyersanyagokat használjanak, és részben hazai földön gyártsanak, vagy ha karbonadót rónának ki az importtermékekre. Ez lehet a klímapolitika következő hulláma.
Egyéni felelősség
Túlfogyasztó világunkban ma még kevesen vannak, akik a vásárlásnál elgondolkodnak, tényleg kell-e az a valami. A társadalom nincs tudatában annak, hogy a termékek gyártásának és főleg használatának mekkora az ÜHG-vonzata, hiszen erről csak mostanság kezdenek viszonylag részletes számok napvilágot látni. A Magyar Természetvédők Szövetsége honlapján egy kalkulátor a termékek szállításának, a WWF olasz és francia szervezete által fejlesztett appok pedig ételeinknek az ökolábnyomát adják meg. A WattDoesItUse közel ötvenezer elektronikus készülék feltöltésének áramlábnyomát és annak emisszióját közli.
