A háztartások esetében a kibocsátás várható csökkenése 1990 és 2030 között 19 százalék, ami ugyan jó eredmény, de kevés az elvárt 55 százalékhoz képest. Ez a teljes magyar kibocsátásra is jelentős hatással van, mivel a modell adatai alapján a háztartások súlya 2030-ban már 37 százalék lesz az összes kibocsátásból. Ez azt jelenti, hogy nagyvonalú, az energia-hatékonyságot (szigetelés, régi kazánok cseréje stb.) ösztönző állami és EU-s támogatások, beruházások nélkül jelentős csökkenés nem várható a háztartási szektorban sem.
A 1990-es adatokon kívül a teljesebb kép érdekében érdemes az 1995-ös adatokat is összehasonlítani a 2018-ban mért értékekkel. Ennek oka, hogy a rendszerváltást követően a magyar gazdaság jelentősen átalakult, aminek hatására 1990 és 1995 között 15 százalékkal csökkent a CO2 kibocsátás. Ha az 1995-ös értékhez viszonyítunk, akkor a csökkenés már közel sem olyan jelentős 2018-ra (-4 százalék). Ennek egyik oka, hogy a vizsgált időszakban 77 százalékos volt a reál GDP növekedése. Csökkent a feldolgozóipar és az energiaszektor CO2 kibocsátása (15 és 36 százalékkal), ellenben jelentősen, több mint négyszeresére nőtt az építőiparé, s közel háromszorosára emelkedett a kereskedelemé, emellett másfélszeresére a szállításé, valamint ezeknél enyhébben (+18 százalék) a háztartások kibocsátása. A maradék iparágak és szektorok kibocsátása minimálisan (-1,5 százalék) csökkent, de itt fontos kiemelni, hogy az állami szektorokban (oktatás, egészségügy stb.) zajló energia megtakarító, s így CO2 csökkentő beruházások hatása jelentős volt (-40 százalék).
