Elmélkedjünk mindezen, de stílusosan ott, ahol színe és szaga is keletkezhet a gondolatnak. Találomra vegyük elő Verpelétet, a Heves megyei nagyközséget, amelyhez az országút úgy vezet, hogy az érkező minden szállítmányt szemügyre vehet, akarva-akaratlan orrával is elemezhet. A verpeléti szemétbánya vajon mekkora távolságra van a ma már divatos, bár még mindig csak módjával épülő mechanikai és biológiai előkezelést, szelektív válogatást is feltételező "rokonától"? Vagy attól a ceglédi regionális gyűjtőtől, mely uniós pénzekből épül, s talán maholnap el is készül, nem úgy, mint az a tizenegy további, amelyikre szintén kaptunk pénzt, de jóformán hozzá sem fogtunk a kivitelezéshez?
Nagyon messze van, pedig talán a ceglédi és a többi sem az, amelyik annyira modern lenne, hogy a térség lakóit örömteli vágyakozással töltené el, hogy ha véletlenül keletkezik is hasznosíthatatlan háztartási (építési, munkahelyi) szemete, azt a gyűjtőhelyre vihesse. Mi, szemétgyártó lakosság azonban olyan szabályokkal bástyázzuk körbe magunkat, amilyenekkel sikerül ellenérdekeltté tennünk magunkat. (Szegeden most épülnek ki a gyűjtőszigetek.) Nem vagyunk arra szocializálva, hogy kerül, amibe kerül, védjük gyermekeinket, unokáinkat, de ha lennénk is így szocializálva, akkor sem biztos, hogy képesek lennénk megfizetni a magunk körüli takarítás költségeit. Kommunális adót persze szednek tőlünk, de az éppen úgy elfolyik, mint a szennyvíz.
Lehet, hogy Verpeléten már javában az enyészet vette gondjaiban azokat az újságokat, amelyek beszámoltak az uniós 3 ezer milliárd forintos környezetvédelmi fejlesztési pénzről, melyhez közünk lehet 2007 és 2013 között. Bár ami azt illeti, a Heves megyei településhez legközelebb talán a Sajó völgyében készül, avagy majdnem készül EU-forrásokat is nagy tételben felhasználó modern hulladékfeldolgozó. Persze nem kell elkeseredniük a verpelétieknek, egyáltalán nincsenek egyedül: ők csupán pár tonnával járulnak hozzá az ország évi 4-5 millió tonnányi szilárd települési hulladékának előállításához, igaz, ők az utolsó grammig az országút mellé szállítják mindazt, amit nem a közeli erdőkben, mezőkön veszítenek el. (Van is mit, évente 341 kg szemét jut egy magyar állampolgárra...)
A verpelétiek ma nagypapa, nagymama korban lévő tagjainak becsületére legyen mondva, fiatal korukban kevésbé szennyezték a természetet, mint unokáik. Ők még nem ismerték az eldobható pelenkát például, s műanyagként legfeljebb az ünneplőhöz felveendő inget könyvelték el: flakonokból, tubusokból, zacskókból nemigen vittek haza egyet sem a literes tejet, zsírpapírba csomagolt parizert áruló boltokból. Az unokák korának statisztikája szerint Magyarországon a lakossági szilárd hulladék 0,5-0,7 százaléka veszélyesnek minősül.
Lehet azon gondolkodni, hogyan ártunk többet vagy kevesebbet magunknak. Úgy-e, hogy a szeméttelepeken az enyészeté lesz mindaz, amit kivittek a háztartásunkból. A végeredményt a talajvíz kapja, a talajvizet a folyók, a tavak meg a vízművek, hogy ivóvízzel lássanak el bennünket. Vagy elégettetünk minden elégettethetőt a lehető legjobb technológiai eszközökkel, megkímélve a szeméttelepi depókat az óriás mennyiségű kommunális hulladéktól. Ekkor viszont szert teszünk dioxinokra és poliklórozott bifenilekre, a levegőből szippantjuk be a mikroszennyezőket, illetve a növények és állatok segítségével szintén megesszük, megisszuk. Brüsszelben "csak" azt mondják erre, hogy a cél: e vegyi anyagok keletkezésének megakadályozása ott, ahol e dolgok keletkezésnek a forrása találtatik. Hát ennyire egyszerű - kimondani.
Teljes cikk a Piac és Profit Magazin nyári számában.
