„Olyan volt, mintha az egész világ elmerült volna” – nyilatkozta még 2002-ben Barbara Fewster a BBC-nek. „Este hazafelé indultunk, de a köd olyan volt, mint valami fal, még az utca szélét sem lehetett látni, nemhogy más autókat” – mesélte akkor a szmog túlélője. A hölgy az autó előtt ment néhány centiméterrel, míg a vőlegénye az ablakon kidugott fejjel figyelte a volán mögött, de még úgy is szem elől tévesztette olykor, hogy közvetlenül a jármű előtt állt. Órákon keresztül tartott az útjuk hazáig a ködben. Egyszer megelőzte őket egy autó – csak felvillant és már el is tűnt. Később rátaláltak: egy fának ütközött és teljesen összeroncsolódott, a sofőrje eltűnt. Hajnali öt is elmúlt, mire hazaértek, mikor odahaza felkapcsolták a villanyt akkor látták, hogy mindkettejük ruhája, keze arca teljesen fekete volt a ködből ráragadt koromtól.

December ötödikén csapott le a köd a városra

Pedig ez a fajta köd nem volt ismeretlen a londoniak számára – „Pea Soup”, azaz borsóleves volt a köznyelvi elnevezése. Szélcsendes őszi, vagy téli időben a Temzéről felszálló pára összekeveredett a sok százezer szénnel fűtött kályha, tűzhely, az ipari negyedekből szálló kazánok, a mozdonyok füstjével és áthatolhatatlan egyveleget képezett, amiben néhány lépésnél messzebbre nem lehetett ellátni. A londoniak ezért először nem vették komolyan a ködöt: csak a közlekedésben okozott a szokásosnál is nagyobb fennakadást. Az ötvenes évek motorizációjának következtében a sok tízezer gépjármű amúgy is dugókba fullasztotta a várost, ahol még mindig a háború utáni újjáépítési munkálatok folytak, így az utcák a köd miatt káoszba fulladtak, a járművek csak egymás lámpáit követve haladtak az utakon. Ebből egészen furcsa helyzetek is kialakultak: egy teherautó, amely egy szállítmányt vitt a szomszédos kerületbe szerencsésen visszakeveredett a telephelyre, azonban több tucatnyi más jármű követte, köztük emeletes buszok szorultak be a zsákutcába.

Csakhogy ez a köd sokkal rosszabb volt, mint a szokásos: különleges időjárási tényezők is közrejátszottak a létrejöttében. Dél-Anglia felett egy magasnyomású légörvény alakult ki, amely együtt a szokatlan, napokig tartó szélcsenddel, valóságos takaróként borította be meleg levegővel a földközeli hűvös levegőt, ahol megszorult a füst, koromrészecskék, a vízpára és a kén-dioxid, amiket a széntüzelésű kályhák és kazánok megállás nélkül árasztottak a levegőbe. A londoniak ebből nem sok mindent érzékeltek, csak annyit, hogy a szokásosnál is hidegebb van, így még jobban befűtöttek a kazánokba.

 

December hetedikére a városközpontban a látótávolság 30 centiméterre csökkent. Ekkor már a napfény sem hatolt át a ködön, délben is félhomály uralkodott. Az utcákon százával álltak az elhagyott autók. Az emberek már a zárt ajtók mögött sem voltak biztonságban: a British Museum-ban ködpászmák kavarogtak a polcok között, a Sadler's Wells színházban az első felvonás után félbe kellett szakítani a Traviatát, mert a közönség semmit sem látott az előadásból. A Smithfield melletti marhavásáron sorra rosszul lettek az eladásra szánt jószágok: 13 a helyszínen elpusztult, 160 másik állatot csak az állatorvos tudta megmenteni. A tetemek boncolásánál kiderült, hogy a marhák tüdejét szénfeketére színezte a korom.

Nemcsak az állatok voltak veszélyben, a hatóságok azonban akkor nem fújtak riadót, eleinte fel sem tűnt senkinek, milyen sokan lesznek rosszul a ködben. „Az első rossz jel az volt, hogy a temetkezési vállalatok kifogytak a koporsókból és a virágosok a virágokból” – emlékezett vissza tíz évvel ezelőtt Robert Waller, aki a St. Bartholomew's Hospital orvosa volt. A szemtanú szerint már a köd első napjaiban drámaian megnőtt a keringési, valamint légzőszervi panaszokkal érkezők száma. Mivel a mentők a köd miatt nem tudták elszállítani a betegeket, így százával botladoztak be a kórházba keresztül a ködön. „Nem tudtunk mindenkit elhelyezni, így sokakat kint kellett ápolni. Sokan a kórházig sem jutottak el, az utcán haltak meg. Az ajkuk kék volt, mintha megfulladtak volna” – emlékezett vissza Waller. A betegek elsősorban a tüdejükben lerakodó koromrészecskék és porszemek miatt lettek rosszul, míg mások a kén-dioxid mérgezés következtében.

Elsősorban öregebb emberek estek áldozatául a ködnek, halálukat azonban családtagjaik akkor még nem hozták összefüggésbe a szmoggal. Csak miután december 9-én a feltámadó délnyugati szél elsodorta a ködöt, lehetett számba hányan estek áldozatul. Törvényszéki orvosszakértők szerint az ötnapos köd alatt 12 ezer ember vesztette életét a szmoghoz kapcsolódó halálesetben és legalább százezren szenvedtek tartós légzőszervi károsodást. Statisztikusok szerint az öt nap alatt a londoni halálozási ráta meghaladta az 1884-es kolerajárvány, vagy az 1918-as spanyolnátha alatt mértet. A kormányzat azonban ezt csak nehezen ismerte be.

Amikor 1953 elején részletes jelentés készült a londoni városi tanács megrendelésére, Harold MacMillan – későbbi miniszterelnök, akkori önkormányzati miniszter – úgy vélekedett: nem lát okot a légszennyezési szabályok megváltoztatására. A nyilvánosság nyomásának is csak 1956-ban engedett a brit kormány, a Tiszta levegő Törvény, azaz a „Clean Air Act” korlátozta a széntüzelést a házi kazánokban, egyes kerületekben pedig kategorikusan megtiltották, hogy bármilyen égésterméket a levegőbe juttassanak. Az ipart azonban csak 1968-ban érte utol a szabályozás: akkor rögzítették, hogy az ipari telepeknek magasabb gyárkéményeket kell építeniük. Az intézkedések hatására a levegőminőség gyorsan javult Londonban, így az esélye egy újabb Nagy Köd kialakulásának jelentősen csökkent. Napjainkban azonban a városokban található több millió autó jelent veszélyt, szélcsendes, ködös időszakokban már Magyarországon is többször kellett szmogriadót elrendelni.