„Három, kettő, egy, nulla!” – hangzott a hangszórókból 1967 decemberében az Egyesült Államok Új-Mexikó államában. A visszaszámlálást tompa moraj követte, a föld megrázkódott, és halk dübörgés hallatszott. Így írta le a Times riportere azt a kísérleti atomrobbantást, amelyet az El Paso Natural Gas Company állami támogatással végzett, hogy hozzájuthasson a felszín alatt nagy mélységben megbúvó földgázkészletekhez.
A társaság a kísérlet előtt hagyományos módszerekkel nyerte ki az értékes nyersanyagot: megfúrták a föld alatti gázkészletet, amely a saját nyomásától áradt ki a felszínre. Csakhogy Új-Mexikóban szűkösen mérte a természet ezt a nyersanyagot, és a hagyományos gázkutak kimerüléssel fenyegettek, így iparának egyik legfontosabb energiahordozóját az USA mindinkább importból volt kénytelen beszerezni. A hagyományos módszerekkel nem kinyerhető földgázból azonban még bőven volt az Egyesült Államok területén (mint az az utóbbi évek palagáz-forradalmában jól látható), csakhogy a hatvanas években még nem álltak rendelkezésre azok a technológiák, amelyek a kinyeréshez szükségesek.
Ugyan már ekkor is tesztelték a hidraulikus repesztést: azt az eljárást, amelynek során nagy nyomással folyadékot préselnek a mélységbe, ahol a gázkészlet rejtőzik. A kőzetben ezért repedések keletkeznek, amelyeken keresztül a gáz összegyűjthető, és feljut a felszínre. Csakhogy az eljárás amellett, hogy súlyos környezeti veszélyeket hordoz magában – egyes területeken megfertőzi az ivóvízkészletet, illetve nem kizárható, hogy lokális földrengések kialakulásához vezet –, még rendkívül drága és körülményes is. Ezért az El Paso Natural Gas Company szakemberei másik eljárást találtak ki: a mélyben elhelyezett atomtöltetekkel üregeket robbantanak a kőzetbe, ahol a földgáz összegyűlhet, és könnyen kiszivattyúzható.
A „Gasbuggy” teszt során a szakemberek 50 méter széles, száz méter magas üreget kívántak a sziklába robbantani. Az üreg – amely összezúzódott sziklatörmelékkel telítődik – néhány hónap múlva elegendő gázt „gyűjt” magába ahhoz, hogy kitermelhető legyen. A tervek szerint így a mélyben rejtőző készlet mintegy 70 százaléka kitermelhető lett volna, nem pedig csak 10 százaléka, mint a hidraulikus repesztés során. „Reméljük, hogy olyan eszközt sikerül így kifejlesztenünk a kitermelés számára, amely akár a mindennapokban is alkalmazható lesz a világ bármely részén” – írta a tesztről Sam Smith, a társaság vezető mérnöke a Popular Mechanic című magazinban 1967-ben. A remények szerint az így kitermelhető gázmennyiséggel megduplázódik az USA gázvagyona, és évekre elegendő nyersanyaggal lesz képes olcsón ellátni az amerikai ipart.
Az atombombák ipari hasznosításának ötlete az 1950-es évekből származott, egyik vezéregyénisége pedig Teller Ede volt. A „Plowshare” projekt támogatói szerint a nukleáris bombák segítségével hatalmas kő- és földtömegek lesznek megmozgathatók. A politikusok rávetették magukat a témára: sorra születtek a projektek. Alaszkában például Cape Thompson mellett robbantottak volna új kikötőmedencét, és egyben kiszélesítették volna a kikötő kijáratát is a tengerre. Ausztrália északi részén szintén kikötőt hoztak volna létre nukleáris robbantásokkal, Kaliforniában viszont egy gyorsvasút- és úthálózatot terveztek a Sziklás-hegység nehezen járható hágóinak „helyére”. Végül azonban a hátramaradó radioaktív szennyezés és az egyre erősebb lakossági tiltakozások miatt a projektek lekerültek az asztalról. Az egyetlen nagyobb tesztet Nevadában hajtották végre: a „Sedan" kódnevű robbantásban egy 100 méter mély, 400 méter átmérőjű krátert robbantottak a sivatagba. A 104 kilotonnás robbantás kerek tizenkétmillió tonna homokot és sziklát repített ki a talajból.
