És mit mer tenni a gondatlan családanya? Aljas módon, átgondolatlanul és készületlenül beül az autójába, s elillan. Bár engedi felforrni az agyát az Adrián tomboló afrikai melegtől, de ez a meleg nem belülről fakad, nem Deutsch Tamás beégetésétől tudatgazdagszik a politikailag felkészületlenül nyaralni ment asszonyka - óriási hiba. Ott fog úszkálni párjával, gyermekével meg a medúzákkal a tengerben, s a délutáni fagylaltra meg az esti halvacsorára fog gondolni, s nem arra, hogy hoppá, a magyar miniszterelnöke hülye. Vétkes persze a kabinetfőnök Deutsch úr is, hiszen egyszerűen lekéste a magyar anyát, annak magyar párját, magyar gyermeküket, s a minden bizonnyal magyar érzelmű medúzát.
Deutsch Tamás a nyaralni elrohant családot nem tudta megszólítani. Ám egy más szempontrendszer szerint mégsem későn, hanem korán érkezett megvas mondanivalójával. A múlt hét legelején panaszolta fel a világnak, hogy a miniszterelnök ideggyenge. Deutsch Tamást azonban nem idézte a kórus. A panaszok kórusa. Az, amelyik Budapest utcáin járt kelt és valóban énekelt, dalba szedve a magyar ember panaszát. Ez volt a múlt hét egyik izgalmas és szokatlan akciója, ott állt hol az egyik, hol a másik közterületen megannyi ifjú dalnok és a megkomponált panaszáradatot a lakosság legnagyobb örömére teli torokból elénekelte. Deutsch Tamás világfájdalmát azonban nem. Pedig hosszan gyűjtögették, majd rangsorolták, rímesítették a panaszok tömegét az alkalmi művészek, komponisták, de sem a kezdeti több ezerben, sem a szűrőn fennmaradt 80-100 panaszban, sem a megzenésített tízegynéhányban nem volt ott az, hogy a kormányfő ideggyenge. A magyar embernek nem ez a baja. Deutsch Tamás megtanulhatná az egyik legfőbb - elénekelt - panaszt, idézzük a kórustól: "a hétfő hosszabb, mint a vasárnap". Tanulság: hétfőn nem érdemes lehülyézni kormányfőket, az üzenet nem megy át, nem magasztalódik panasszá.
A kabinetfőnök úr ennek ellenére sem hülye, hiszen e múlt heti veretes nagy mondására komolyan készülhetett is, pártszerű stílusában vállalkozott az egy-két szavas indulatkódolásra. Sőt, nyomban két címzettet akart megszólítani, a miniszterelnököt magát, és azt, akinek az üzenetet a szorgos sajtó nyomban továbbította is: a magyar plebejus embert. Azt, aki nem akarta, a szomszéd feljelentésétől félve nem merte meghallgatni - netán felfogni - azt a kétszer-háromszor, de nem elégszer megismételt tévéműsort, amelyben Gyurcsány kormányfő a közgázon előadott, s amelyet arról lehetett felismerni, hogy köznyelven, közembernek szóló stílusban ismertette a gazdaságpolitikát, a reformot. Aki mégis akarta és mégis merte meghallgatni a miniszterelnököt - mi több tényleg felfogta annak szavait -, az gyorsan és sürgősen nyári agymosásban részesült. Még mielőtt önmagától beégetődött volna a szürke állományába a Brüsszelben, Párizsban, Berlinben megsüvegelt magyar gazdaságpolitikának a magyarázata, a reformok szükségességének indoklása, gyorsan be kellett lökni valamit az illető agytekervényébe. Az egyórás előadás helyett - avagy helyére - a könnyen felfogható üzenetet, magyar ember ne gondolkodj nyáron, csak kódold be magadnak: a miniszterelnök hülye. Más szavakkal: ennyit szellemi teljesítmény is elég neked ahhoz, hogy jól, gond- és gondolatmentesen nyaralj!
Deutsch Tamás védelmet is kapott ám, kellett is neki a nőtől való rafinéria, az asszonyi fifika és logika. A publicista úrhölgy a magyar asszonyokat szólította meg, női érvrendszerrel támogatva meg Deutsch Tamást és persze főnökének pártját. E női érvrendszer lényeg maga volt a first lady, Lévai Anikó, akinek elvitathatatlanul jó, s főleg érdekes szakácskönyve alanyi jogon sikeres. Ezért kár, hogy a meg sem támadott szerzőnek úgy kelt a védelmére a publicista úrhölgy, hogy egy cseppet odakozmálódott. A Lévai-könyv sikeréből vezette le ugyanis Gyurcsány görcsös indulatosságát, kabinetfőnökösen: ideggyengeségét. Azért ez publicisztikai bravúr ám a javából. Bár többet segített volna Lévai Anikónak, ha egy jó lecsóról emlékezik meg - még több népszerűséggel megajándékozva a first lady-t.
A lecsót lehet szeretni, lehet nagyon jól készíteni - de lehet vele riogatni is. Csak azt kell mondani, hogy kell bele zsiradék, ajánlható az íz-orgiához kellemes füstölt és lángolt kolbász, s ne is folytassuk, mi még, mert annyira jó, hogy egyenesen belehalunk. Majd. Egyszer. De ha úgy gondoljuk, hogy jót tesz egy kis szorongás még mielőtt odaállunk a lecsófőző bogrács elé, akkor csak ki kell sétálni a Déli pályaudvarra, ahol néhány vasúti kocsit vizitdíjmentes szűrőállomásnak rendeztek be. Belép az ember az egyik oldalon, kilép a másikon, s már tud hat-nyolc kórságot magáról, kész helyzet elé állíthatja a háziorvost, amikor oda is elballag. Nincs is jobb annál, mint amikor a vasesztergályos nem azt mondja a dokijának, hogy fáj a hasam, gyógyítson meg, hanem felmondja mind a huszonöt frissen hallott gyomorbaj típust a ráktól kezdve a bélcsavarodáson keresztül a székszorulásig. A lényeg, hogy a 300 forintjáért ő mondhassa meg a dokinak, mit csináljon.
Meg is mondja.
Ezért kell a szűrővonat, a kocsonyásan rezgő hasú ember fölszáll a kór-expresszre, s helyjegy nélkül is kiderítik róla: kocsonyásan rezeg a hasa. Egészségtelenül kocsonyásan rezeg. De a lényeg nem is ez, de még csak az sem, hogy a közölt tény hallatán véletlenül meghúzzuk a kór-expressz vészfékét. Hanem az a fontos, hogy az ember saját testével roppant jó viszonyt ápoljon, tudjon minden porcikája minden vágyáról, minden sejtje aznapi, másnapi és jövőbeli óhajáról. Ebben segít a vonat a Déliben, amelyik azonban csak a minap érkezett. Korábban az ember teljesen magára volt utalva akkor, amikor kedvében akart járni saját testének-lelkének. Amint szegény Zsanett is, az E-betűs, aki talán csak most eszmél, a szép szál legények mindössze az ajtajáig mentek, nem hágtak sem meg, sem át semmilyen tilalmas zónát. Pedig az E-betűs Zsanett is bizonyára szeretett volna saját testével roppant jó viszonyt ápolni, tudni minden porcikája minden vágyáról, minden sejtje aznapi, másnapi és jövőbeli óhajáról - de ő biz' nem szállhatott fel az orvosi vonatra, csak autodidakta módon elemezte belülről jövő testvágyait: félre is értette őket, s hitte, öt magyar huszárt fogyasztott vacsorára.
#page#
A következmény sem volt hétköznapi, hetekig hallgatta és találgatta az autós szerelemben oly annyira művelt honi társadalom, hogy egy kocsiban öt rendőrrel, két kocsiban két rendőrrel, vagy sehány kocsiban sehány rendőrrel esett meg a légyott, de az autós szerelemben oly annyira művelt társadalom a becsöngetős numerákra valahogy nem eléggé fogékony. Pedig ha már egyszer hazakocsiztatták E-betűs Zsenettünket, akkor egyenként is, párosan is, ötösével is becsöngethettek volna hozzá: bemennénk, az előszobában levetkőznénk, hogy a gumiboton és a pisztolytáskán se legyen DNS-minta, aztán csak beszélgetnénk, hogy Zsenettben, az E-betűsben szerelmi nyomok ne legyenek az iratellenőrzés közben sem. Mert ugye most itt tartunk, tényleg ezt mutatja a "tényállás", ártatlan rendőrökkel áldotta meg a sors és a DNS-vizsgálat az öt délceg rendőrlegényről csak szépeket álmodó Zsanettet, az E-betűst, aki nyaktól felfelé nem ismerte fel az urakat, arctól lefelé pedig nem csak minden tehén, hanem - mint a szembesítősből is kiderült a múlt héten - minden bika is egyforma a sötétben. Akkor különösen, ha még egy hangyányi DNS-sel sem kerültek közelebb egymáshoz a gyanúsítottak és a gyanúsítók.
Miközben E-kisasszony mert nagyokat álmodni idehaza, addig egy másik nem kis, inkább nagyasszony mert nagyokat rúgni - Párizsban. Ségolne Royal korábbi köztársasági elnök-jelölt úrhölgy a minapi helyhatósági választásokat már a magányossá válás jegyében jegyezte a francia szocialisták abszolút érdeklődését kiváltva. Nem is a voksokról, hanem Ségolne Royal nem ideológiához, hanem nászágyhoz hűtlen pártelnöke kipenderíttetéséről szólt a múlt heti világsajtó. A franciák egyébként is tervszerűen és gyorsan felpörögnek, ha kell: Ségolne Royal például nem teketóriázott, elküldte a háztól félrelépni sosem rest párját abban a pillanatban, ahogyan politikai kötelezettségek már nem zavarták őket. Sarkozy köztársasági elnök sem várt többet, mint 10 percet a választások után, s elindította a milliókat érintő adócsomagot, sőt a szigorításokat tartalmazó munkaerőpiaci reformot. Szép, ugye? Ilyen tempó kellene - de ilyen nem lesz - a magyarnak. A mi köztársasági elnökünk és kedvenc pártja ugyan gyorsan elintézte Majtényi ombudsman-jelöltet, de a második Sólyom-áldozatnak már nincs ekkora szerencséje. A tisztségre ajánlott tanárember ugyanis nem a következő napokban kerül terítékre a Házban, hanem csak ősszel. Addig meg élvezheti az ex-lex állapot összes örömét, s eldöntheti, hogy szeptemberben újra katedrára áll-e az egyetemen. Sőt, az egyetem is eldöntheti, hogy Szabó professzornak ad-e katedrát arra a pár hétre, s végül a Ház is eldöntheti, hogy az első ZH-t legfeljebb csak beszedheti Szabó professzor, avagy - mert lesz rá ideje - le is osztályozhatja, elvégre mégsem lesz belőle ombudsman.
Bár egy biztos ide, vagy oda, mindegy is, a pesti polgár helyváltoztatási, közlekedési (csaknem szabadság)jogainak sérülése ellen amúgy sem lép fel senki, így nem is fáj oly nagyon a szívünk, hogy sem Majtényi úr, sem Szabó úr nem kapta meg a tisztséget. Így az a fix, hogy a pesti polgár péntek estétől hétfő hajnalig marad pesti polgár, a budai polgár pedig marad budai. Egymáshoz ugyan áttelefonálhatnak, a modern technika videotelefonálást is elősegít, de egymás szabóját nem kóstolgathatják, csak hétköznap. Kivéve, ha gyalogolnak, vagy bringáznak. Egyébként jobb, ha másként meg sem kísérlik az átkelést a túlpartra. A Margit híd negyedét a kerekezők kapták meg, a nem kerekezők ezért főnek a volán mögött, vagy az autóbuszban a dugókban. A Lánchidat - ha a köztársasági elnök és őrző-védő hada éppen nem sétál át rajta - szintén a gyalogosok kapták kézhez és lábhoz, bár a vattacukorba, a "csak nálunk eredeti" kürtős kalácsba beleragadva nekik sem könnyű átsétálniuk. Csüggedni persze nem kell, Dunaújvárosnál a jövő hónapban, a Szentendrei sziget magasságában a jövő évben lesz egy-egy újabb híd, az előbbi azért is élmény lesz, mert a "budai" oldalon negyven évnyi vasgyári hulladékot vehetünk szemügyre ipartörténeti emlék gyanánt, az utóbbinál pedig megnézhetjük, hol ér véget a körgyűrű, mely attól sajátosan magyar termék, hogy nem sikerül neki saját magába visszaérnie.
Ugye nem baj, hogy egy ötlettel - hátha megfogadják - tökéletesíteni igyekszünk az autómentes Budapestért mozgalmat. Azt ugyan eddig sem dolgozták ki teljes precizitással a Margit híd lezárói, hogy a hídig hogyan kerkezzenek el a hétvégi népek. De mindegy is, a lényeg, hogy legyen teljes az örömük, tehát javasoljuk: a bicikliseknek is egyirányúsítsák a szigetet. Az Árpád hídig hajtsanak, az utolsó még autózható átkelőig, ahol ugyancsak le lehet zárni egy-két sávot a bringások kedvéért. Ha még néhány futóversenyt is sikerül megszervezni a rakpartokra, akkor Budapest maga lesz a (hétvégi) paradicsom. Az a paradicsom, amely egykoron roppant keveseknek - névszerint Ádámnak és Évának - ugyan, de roppant kényelmes életet kínált. Hát már nehogy kihagyjuk!
