Mindenesetre azt látjuk, hogy nem csupán Magyarországon nem teszik fel a kérdést, hanem Amerikában sem: a közpénzen elkövetett dugásokon bekövetkezte előtt miért nem tetszettek merni megszólalni, ha egyszer észre tetszettek venni a folyamatos rossz döntéseket, a képtelenül hibás cégmenedzselést, a hatalmas anyagi károkozást? Magyarországon erre az lenne a válasz, hogy az egyetlen, amit egzakt módon meg tudunk ítélni, az a dugás, s annak pénzügyi vonzata, a szakmákat már szerény mértékben értjük, elvégre csak 17 éve tombol a kapitalizmus, annak is többnyire a vad változata. De Amerikában, a Világbankot is befogadó kontinensen, Wolfowitz úr eddigi munkahelyen állítólag értenek a menedzsmenthez, a döntéselmélethez, a pénzügyi szervezetek magas szintű irányításához. A Wolfowitz-hibákat mégis csak akkor sorolták fel egy nyílt levélben, amikor a közpénzes numerák miatt etikátlannak és elzavarandónak kiáltották ki az elnököt azok, akik erre hivatottak. Szóval a múlt héten Wolfowitz torkára tették a kést (más kultúrákban ilyenkor egy méterrel lejjebb találnak méltó helyet a pengének), s amikor már nyisszantottak is, a munkahelyi környezete mélységes rálátással és amuri partizáni bátorsággal kinyilatkoztatta, hogy az összes meghatározó szakmai ügyben is illett volna elcsapni a Világbank első emberét. Budapesten, egy ilyen helyzetben ugyebár azonnal felelősségre vonják a munkatársakat - a portástól az alelnökig -, hogyan mertek nem szólni, nem be- és feljelenteni, ha egyszer látták, hogy a köznek mennyi időn keresztül mekkora károkat okoz a vezetőjük? Persze az Egyesült Államokban meg kell várni a szakmai bírálatokkal az első nem szakmai - ámde nyilvános, közpénzen bekövetkezett - numerát. Addig szótlanul kell tűrni, hogy összeomlasztják a rossz döntések a nemzetközi pénzügyi szervezetet. Voltaképpen a világ is, a Világbank is hálás lehet Wolfowitz úr kedvesének, hogy tette, amit tett. Ellenkező esetben az elnök még évekig - gyurcsányos szóhasználattal - kúrhatná el a bank pénzügyi tevékenységét, szakmai hírnevét az egyszerű, hétköznapi, szabályos házaséletet élő, csak a saját fizetéséből és csak otthon bekövetkező kúrogatás helyett.
Maradjunk is ennél az egy éve felértékelődött - társadalompolitikai jelentéssel is bíró - gyurcsányi fogalomnál, már csak azért is, mert a kormányfő megint használhatta volna. Azaz használta is, igaz, az angolkisasszonyok környezetében is szalonképes szinonimáját: ezúttal nem a többes első személyre, hanem a többes szám második személyre volt szüksége Gyurcsány Ferencnek. Bene és Gergényi főkapitányokhoz szólt tehát az üzenet, mely nem angolkisasszonyosan így hangzik: elkúrtátok. A két pizsamás főrendőrnek mennie kell, más tisztségbe, más testülethez, vagy éppen egyszerűen csak nyugdíjba. Nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy sorsukat fürkészve megállapítsuk: Gergényi főrendőr bizonyára nemcsak megy, hanem akár viszi is magával üzlettársnak eddigi főnökét, a nálánál is főbb rendőr Bene tábornokot abban az utazási irodába, amelyet Pintér Sándor egykor szintén főrendőr és fő-belügyminiszter társaságában megalapítani, tulajdonolni és gründolni szándékozik.
Gyurcsány Ferenc tehát idegenforgalmi (nagy)koalícióra lépteti a rendőrség vezérkarát, a fideszes Pintért és a nem fideszes Bene-Gergényi duót, de ez rendjén is van. Sőt, tekinthetnénk is a fegyveres testületek párt- és politika-semleges szociális ellátó rendszerének a vállalkozásukat, ha két bibi nem keletkezne közben. Az egyiket maga Pintér Sándor hozhatja magával, hiszen egyik legutóbbi munkaadója, az OTP Bank NyRt. merő véletlenségből gazdája egy igen jól működő utazási irodának is. A kérdés nem is lehet más, mint az, elfogadja-e a bank első embere, hogy akit a kebelén melengetett, azt maholnap a piacon ellenlábasaként köszöntheti? A másik bibi akkor lesz igazán nyilvánvaló, ha nem is az eredeti felállás, a két-tábornokos utazási iroda kezdi el szervezni minden bizonnyal a fegyveres testületek tagjainak, családjaiknak a Rab szigeti, vagy a kufsteini utakat, hanem Bene tábornokkal már hárman lesznek egy bolyban főrendőri minőségben. Gondoljuk csak meg, milyen is lesz az irodájuk? Az, aki oda belép, s egy társasút lefoglalása reményében az ügyintéző Micike pultjához sétál, ha nincs legalább tartalékos ellentengernagyi rangban, ne lepődjön meg, hogy csak annyit fog hallani: "hasra, fel!" És ha az illető nem tartalékos ellentengernagy és nem elég gyors, akkor a pultos Micike, a Pintér-Gergényi-Bene iroda nyugállományú altábornagya csak annyit fog még kibökni: "Futkosó a pénztár mellett! Jobbra át, őrmester, ez nem szociális intézet puhány rendőröknek, futólépés fizetni és futkosni!" Ezek után még mondja - azaz ne mondja - valaki, hogy Magyarország (a magyar gazdaság) latin-amierikai útra tévedt? Hát hol van itt az ezredesek világa?
A tábornoktrió még nem állt össze, a Pintér-Gergényi-féle tábornokduó is csak néhány sajtóhír formájában terjedt korábban és a múlt héten. De ami késik, nem múlik, már csak azért sem, mert az alapozás kezdetét vette, a két mostani kapitány távozását maga a kormányfő jelentette be, tartotta kívánatosnak. A Bene-Gergényi duó végül is rendőrökkel érte el a politikai újítást. Néhány tiszthelyettes miatt kényszerül a Fidesz szokásos kommunikációs páholyából a kakasülőre. Éppen belekezdtek parlamenti vizsgálóbizottság kezdeményezésének népfelrázó közzétételébe, amikor a kormányfő előállt a saját célirányos kommunikációjával: mélységesen felháborodott, amúgy okkal. S egyben mélységesen elítélte a kisrendőröket, akik, mielőtt elkúrták saját karrierjüket, hát, hogy is mondjuk, valami hasonlót tettek az őket, kisrendőröket előbb feljelentő, majd a minapi szembesítésnél felismerő áldozatukkal. Így aztán tényleg betelt a pohár, a Széna téri túszejtés és túszszabadítás helyszínén félmilliót ellopó tisztnek, továbbá az autópályán helyzetükkel visszaélő egyenruhás csoport ügyeinek kipattanása után a közbizalmat fejek vételéve igyekszik visszaszállítani a miniszterelnök. Ezek után pedig már teljesen fölösleges is arra gondolni, hogy a biztosítékot kiverő legutóbbi történet, a rendőri megerőszakolás elszenvedője netán korábbról ismerte a néki ártó fériakat? A fő kérdés ugyanis már az, hogyan dolgozza fel a Fidesz a kommunikációs előnyéből lett hátrányát?
Az ellenzéki kommunikációs alaphelyzetet persze tudjuk: ha Gyurcsány rendőrségének tagjai fektették gerincre (a rendőrautóban?) Zsenettet, akkor abból egyenesen következik: Gyurcsány mondjon le. De mert minden ellenzéki családba beleszületetett - ellenzéki bölcsődébe, jobboldali óvodába járó - gyerek is első mondókájaként azt tudja, hogy Gyurcsány mondjon le, az meg nem mond le, akkor, elkönyvelhetjük: a helyzet hosszú távra meg is oldódott. Az ellenzék bármely helyzetben mondja a magáét, mindig ugyanazt, a kormányfő pedig minden helyzetben folytatja, kicsit magányosan, de ugyancsak mindig ugyanazt, végigzongorázza a reformokat.
#page#
Ahol a legnagyobb esetsűrűséggel mondogatják - Gyurcsány mondjon le -, ott most megint nagyot dobtak, megint benyúltak minden magyar adófizető pénztárcájába. A kármegosztás Magosz-módra a múlt héten hektáronként 100 ezer forintot taksált, ennyit kértek a gyümölcsösök elfagyása miatt az államtól. Csak idő kérdése, s halljuk: a fagy elvitte az almatermést, tehát Gyurcsány mondjon le! A 100 ezer forint hektáronként pedig jár.
Jár Béla bácsitól, a dunaújvárosi vasmunkástól. Béla bácsi ezt tudja is, s zokszó nélkül engedi levonni a ma is, s majdan is jókora adóját, meg az utána fizetett munkáltatói közterheket, mert az kell az elfagyott szőlőjű soltvadkerti, keceli gazdáknak. Hektáronként 100 ezer forint. Béla bácsi, tessék szíves lenni csöndesen beletörődni a soltvadkerti, keceli igénybe - egészen októberig. De akkor, amikor már jobb pincékben kiforrt a must, tessék egy keveset elgondolkodni: 2007-ben is lesz homoki bor a sarki krimóban, s mint egykoron, most sem látott szőlőt az a valami, ami a cukorral együtt az üvegben lötykölődik. Egyébként pedig őszinte sajnálattal illik viseltetni a Duna-Tisza Közén lévő azon települések lakói iránt, akiknél tavaly 110 százalékban kellett megsemmisíteni a szárnyasokat a madárinfluenza miatt, az idén 110 százalékban várnak ellentételezést az államtól - azaz az adófizető Béla bácsitól és társaitól - a kinyiffant szőlő miatt. Amúgy jól gondolkodik a múlt héten megszólaló és a jókora fagykár-ellentételezést az adók terhére kérő magoszos szövetségi igazgató. Pénz kezd nőni, befolydogálni az államkasszába, van tehát mit elkérni, elszedni. A pénzügyminisztériumi minapi elemzés kiderítette, lassan fehéredni kezd a gazdaság, a szürkéből többen is léptek egyet, s már alanyai annak, hogy nem minimálbéresként fizeti be utánuk a közterheket. A gazdaszövetségiek pedig bizonyára különösen fehér környezetben teljesítőnek érzik magukat, s nem is titkolják, nekik eleve visszajár a ménkű sok adóbefizetésükből.
A "tisztán és fehéren" oly annyira óhajtott, vágyott állapot, hogy egyik napilapunk példát statuált, s kapásból neki döngetett egy születőben lévő ipari-mezőgazdasági vállalkozásnak. Azt ugyan az olvasók fantáziájára bízta a periodika, hogy szerethető-e vagy ellenkezőleg, gyűlölni illik azokat a kapcsolati tőkéket, amelyek mostanában bioüzemanyagok gyártására ösztönöznek egykori olajipari szakembereket. Akik - tesszük hozzá - valamiért megbíznak egymásban, őbennük meg azok bíznak meg, akik például feleség jogviszonyban állnak velük, pontosabban: nem csapatostul, hanem a csapat egyik tagján keresztül. A feleségben üzleti értelemben pedig az ő munkahelyi környezete megbízik meg, s talán még örömükre is szolgál, hogy e bizalmon alapuló kapcsolati rendszer segítségével arra használják a rájuk bízott pénzt, amire kell, befektetik, de a "leinformálhatóság", a bizalom, a családi kötelék okán talán a szokásosnál is kevesebb kockázattal. A lapnak tehát nagy-nagy igyekezettel sikerült arra fényt derítenie, hogy egymás számára nem teljesen ismeretlen emberek hosszú távú üzleti kapcsolatra lépnek. Aki pedig akarja, kiolvashatja: a (párt- és szakmapolitikai) kapcsolati tőke olyan, hogy ha akarjuk, akkor vemhes, ha akarjuk, akkor nem vemhes. E minapi cikk a bioüzemeanyagot előállító üzem építéséről sugallatai ellenére sem tűnik olyannak, hogy az újság és munkatársa hóhérért kiált, mert egészen pontosan egyetlen egyet kellett csak lapoznunk, s már láttuk is: a kapcsolati tőke egy kicsiny országban, ahol mindenki mindenkit ismer, mindenki mindenkinek szegről-végről rokona, nem több mint bocsánatos bűn. A lap impresszumban a legutóbbi időkig szereplő munkatársának hitvesétől olvashattuk az üzleti élet aznapi legzaftosabb protokoll történésének, sajtótájékoztatójának a beszámolóját: akkora terjedelemben, mint amekkorában a repcéből üzemanyag-komponens előállítására vállalkozó befektetői csoportot kétesélyes módon méltatták.
Az erkölcsi magaslatok tehát messze nem abszolút értékek, egy újágon belül is lehetnek olyanok, hogy zsámolyról sem látunk fel a kellő szintre, majd meg ha ráülünk a sámlira, akkor is lefelé kell néznünk, hogy szemügyre vegyük a helyi normákat. Ez azonban nem egy helyi specialitás, hanem országra-világra szóló általánosság, közhely. Elegendő azt a romániai hírt, mellyel a rádió töltötte meg az étert, értékén kezelni. Egyrészt vagy zokogunk, vagy röhögünk a hallatán, másrészt vagy mélységesen elítéljük, vagy agyba-főbe dicsérjük a történet szereplőit. A Basascu-féle menesztés-megőrzés okán tartott országos szavazás faluhelyi agitációjáról mondotta volt a hírharsona: bizonyos településeken, aki pecséttel igazolja, hogy már voksolt, 5-20 százalék közötti árengedményt kap a hentesnél. A 20 százalék nagyon éhes helyeken nagyon nagy ajándék, s a hosszú idő óta húst nem látó családoknál - ha a papa is, mama is elmegy voksolni -, akkor nincs az az erkölcsi mélység vagy magasság, amelyik miatt kihagyható a terülj-terülj asztalkám.
A voks mindenesetre egyértelmű: Basascu ellenében, avagy mellett, de a teli hasra szavaztak.
