A lényeg, hogy számos nagy gazdasági ügyben már ítélkező Diós Erzsébet ezúttal is a tárgyalóterem ajtaján kívül hagyta a politikát, s felmentette a vádak alól az irodalmárként doktor Princz Gábort, aki a pénzintézet vezetésekor is kiélte művészi hajlamait. S ezzel együtt jutott oda, ahová korábban a többi, de büntetlen hazai bank: konszolidációra, s tényleges állami szerepvállalásra - feljavításra - került sor medvééknél is. Azaz itt sem azonnal és kifogástalanul, pedig a több mint 300 milliárdos korábbi konszolidáció nem ment végbe hibátlanul, tanulság nélkül, hiszen a tőkeszerkezeti és működési problémákat is sikerült még jó ideig megőrizni. Princz mindenesetre állva maradt.
A G8-ak tanácskozásának szinte előestéjén annak a pár ezer budapestinek, akinek sikerült a múlt hetet sem nyaralással töltenie, hanem a fővárosban időzött, s munkával múlatta a napokat, a Duna egyik hídjának lába közelében akár valós alapú látomása is lehetett. Állt ott egy hajó, a sok üdülőhajó egyike, de az orrán nem akármilyen - plagizált? - feliratot viselt: Aurora. Nem Szentpétervárott történt mindez, a hajó nem volt múzeummá átlényegítve, s nem rendelkezett működésképtelen ágyúkkal sem. Egyszerűen csak jelen volt a pesti Dunán, s nevével ellentétben a legbékésebb hajó jegyeit viselte magán. S bár sürgős tempóban távozott, a hét végén már egy Ukrajna nevű vízi jármű horgonyzott a helyén, a néhány napos budapesti léte üzenetté is lényegülhetett: nem kell ő ide, itt akkor sem lesz forradalom, ha a 300 forintos benzint holnap 600-ért kínálják, s közben befuccsolnak magánvállalkozók tízezrei, akik nem kapnak munkát és munkahelyet, viszont akaratuk ellenére megtanulnak előbb feketézni, aztán kukázni.
A nyomatékról pedig maga a pénzügyminiszter gondoskodott azt követően, hogy a kormányfő is látogatást tett az adóhatóságnál, s annak embereinél. Valami olyasmi történt, amilyenre például a rendszerváltáskor, majd még után egy-két választáson Magyarországon forgató világjáró német riporter szakmai-baráti körökben emlékeztetett. Robert Parison, aki az elmúlt évtizedekben a világ számos csetepatéjánál filmezett, a mi '56-unkra, majd például a pekingi Mennyei Béke terén trörténtekre emlékeztetett: ki szokták cserélni a csapatokat, mielőtt beavatkozásra kerül sor. Budapesten sem az addigi szovjet helyőrség tankjai bocsátkoztak harcba - a helyiek már megbarátkoztak a forradalmárokkal -, a kínai fővárosba ugyancsak friss hadoszlopot vezényeltek vidékről, hogy azok mit sem tudva a megelőző eseményekről, gondolkodás nélkül belehajtsanak a tömegbe. Parison úr logikája szerint az APEH háza táján is hasonló történhet mostanában, hiszen a hivatal két elnökhelyettesét - köztük azt a szakembert, aki a rendszerváltás óta az összes kurzus összes adóhatósági főnöke mellett a szakmát volt hivatott képviselni - kivágták, s messziről, Győrből hozták az utánpótlást, a friss erőt, aki új lendülettel, akadékoskodásoktól mentesen lát munkához a teljesen új terepen. A kérdés csak az, hogy mitől és meddig nyugodt az elnök? Az biztos, hogy a népnek nem adatik meg az esély sem, hogy nyugodt legyen, az adót eddig is fizető - tehát látható - tömeg most aztán végképp visszapofázás-mentes ellenőrzésnek lesz kitéve. A többieket meg változatlanul nem fogják megtalálni, az elnökhelyettesi cserével mintha eleve nem is nekik üzentek volna, hanem annak a kisebbségnek, amelyiknek a tagjai eddig is névvel és címmel ellátott csekkeket befizetve tömködte be a büdzsén tátongó lyukakat.
Attól még, hogy adófizető kisebbségbe soroljuk magunkat, majd meg szörnyülködünk, hogy már megint bennünket - csak bennünket - találnak meg, nem szükségszerű, hogy igazunk is legyen. Mert hát a lényeg, függetlenül attól, hogy igazunk van, vagy sem, a rend, s mint tudjuk, a rendnek nincs minősége meg előjele. Vagy van, vagy nincs. Ezért is érzhetik mind többen, hogy ideje lenne tanulni a magyar labdarúgás élharcos gazdáitól. A múlt héten is példaértékű cselekedeteikkel üzentek a honi politikacsinálóknak. Folytatódott a fegyelmezés, eszelős lendülettel vették elő a klubokat, mert még mindig nem eléggé tetszetős papírokkal és pénzügyi tervekkel vágnának neki a következő bajnokságnak. Legyen rend, legyen igazodás, az fontos, s egyáltalán nem dolga a licencért pályázónak, hogy például torznak minősítse a pénzügyi rendszert. Így aztán a múlt héten is felmutattak piros lapokat a licencre vágyóknak, miközben a második legjobb hazai csapatot sikerrel vágta haza hazai pályán potom 4-0-ra a liechtensteini Vaduz. Azon a saját pályán, melyről mintha ki lenne tiltva az Újpest, de még egy-két zakó, s a drukkerek tiltják ki magukat a stadionokból. A lényeg is ez, a profi labdarúgás főhivatalnokai is elérik előbb-utóbb, hogy a licencek ellenében pénzügyi rend lesz. Rend az igen, lesz, de a fociért fizetni kész néző és tévécsatorna nem lesz. Ha pedig a magyar gazdaságot véljük felfedezni e fiskális stadionban, akkor azt látjuk, elfogynak az adóprés alól a népek. Akik meg még maradnának egy kicsit, azokat is meggyőzik egy 4-0-ás vereséggel. A kérdést az élet veti fel: a nézők nélkül maradó hazai foci maradványainak - az északi határ közelében megbújó Győrnek és Diósgyőrnek - vajon mikor jut eszükbe átiratkozni, s elindulni a szlovák bajnokságban?
#page#
Amíg préselik az adófizetőt, addig az kész fizetni is, de amikor már kétdimenziós, lapos, falra akasztható tárggyá válik a szerencsétlen, akkor már nem lehet a bőre alől sem elővarázsolni egyetlen forintot sem. Valószínűleg ezt tudhatja a hazai jobboldal számára már hivatkozási alappá vált Joaquin Almunia is. Az EU monetáris főhivatalnoka bizonyára a maga szabad akaratából talán nem is nyilatkozott volna a múlt héten. A Die Welt munkatársának kérdésére válaszolt csak, a legnagyobb uniós gondnak minősítve az államháztartási gondjainkat. Nagyon itt az ideje, hogy a Népszabadság is interjút kérjen Almunia úrtól és sok egyéb mellett érdeklődjön a francia és a német büdzsé felől, s ne kímélje a nyilatkozót, magyaráztassa meg vele, hogyan sikeredik a mintagazdasággal kérkedő Írországban deficitessé tenni a költségvetést? Vagy: az "előrehozott falánksággal" veszettül zabáló - söröző, nyaraló, háztartási cikkeket, járműveket vásárló - németek a jövő évi áfa-emelésükre mekkora önmegtartóztatással és persze növekedés-csökkenéssel válaszolnak? Az írek is, németek is legalább akkora terjedelemben vannak benn az unió legbelsőbb bugyraiban - az eurózónában például -, mint maga Joaquin Almunia, de azért feltűnhetne, hogy a szerződésszegés veszélyével vádolható magyar gazdaság mellett az unió egészéé is kicsit recseg, meg kicsit ropog, meglehet, hasonló okokból, hasonló orvosságokra várva.
A viszonylagosságok időszakát éljük meg e tikkasztó nyári melegben, s nem csupán a Die Welt hasábjain megjelent elmarasztalásból lehet erre következtetni, hanem egészen apró ügyekből is. A honi vendéglátás az elmúlt egy-két hétben telesírta a sajtót, hogyan kerül padlóra a tervezett szigorítások miatt. De például akkor, amikor kereshetne, önmagát gáncsolja el, talán azért, hogy ne legyen alaptalan a zokogása. Eger városának legfőbb sétáló utcájában több kávézónak tűnő intézmény hirdette magáról, hogy az internetezőket is igencsak várja. Mit nem sikerült megtennünk náluk a múlt vasárnap? Interneten belépni a Piac és Profit rendszerébe, mivel a gép közelébe sem engedték a fogyasztástól sem visszariadó vendégjelöltet. Az egri vár aljában lévő "görög" nevű kávézó volt az egyetlen kivétel, még fogyasztási alkut is sikerrel kötött velük a vendég, de ott meg az kiderült ki, hogy bedöglött a számítógépük. Viszonylag úgy működött tehát Eger vendéglátása, mint ahogy a vendéglátás általában is szokott, de kiderült az is, hogy átkozottul zavarták a kávéházasokat a nem helybéliek - az egriek otthon intézik internetes ügyeiket -, így viszonylag kevesen bántották őket munkát okozó fizetőképes keresletükkel.
A nyári meleg nemcsak egri Internet-kávézós, hanem közlekedési viszonylagosságokat is összehozott a minap, az egyik budapesti rakparton is, majd - és ez volt a pénzügyileg izgalmasabb - a Ferihegyre vezető gyorsforgalmi úton is. Ez utóbbit előbb egy ukrán turistákat szállító busz, majd meg egy kamion látogatta meg úgy, hogy a két sofőr fényes nappal nem vette észre a magasságkorlátozó táblát. Mi történt? Oda-vissza lezárták a forgalmat addig, ameddig a járművek sok száz méteren át visszatolattak, s ezzel elérték, hogy az elkerülő utak éppen úgy "beálltak", mint maga a gyorsforgalmi. Elértek mást is. Azt, hogy imába foglalták az utak gazdáinak a nevét azok, akik abban a hitben vették arra útjukat, hogy repülőre szállva úgynevezett munkát végeznek valahol máshol a világban, de hipp-hopp lekésték a járatot. Avagy vendégekért kocsiztak ki Ferihegyre, de partnereiknek az lett róluk az első benyomásuk, hogy késnek, pontatlanok, ezért aztán kibújtak az üzletkötés alól. Természetesen semmiből nem állt az utak tulajdonosainak bárgyú tekintettel kamera elé állni és a szemüktől nem látó sofőröket hibáztatni. Hiszen jobbról-balról előjelző, majd a gyorsforgalmira való felhajtásnál további egy tábla akad. Az pedig már igazán a járművezetők baja, hogy a bolhányi számok mellett a kerülés irányát jelző első táblapárt éppen úgy nem könnyű szemrevételezni, mint a későbbi figyelmeztetést.
És tényleg, mi köze az összes további következményhez az utak és táblák tulajdonosainak, hiszen nem ők azok a bizonyos külföldiek, akik lekésik a repülőt, mert nem előző nap, hanem aznap, amikor a gép indul, mennek csak ki Ferihegyre. A két sofőrt még meg is büntette a rendőrség, á 30 ezer forinttal, így tehát minden nagyon szép, minden nagyon jó, s az utak, táblák tulajdonosa mindennel meg lehet elégedve. De akkor mi a fészkes fenének tettek ki a nem is túl távoli Könyves Kálmán körútra, a vasúti híd miatti magassági korlátozásra fényes nappal is villogva figyelmeztető KRESZ-táblát úgy, hogy a fölfelé túlméretes járművekkel a Kőbányai útra időben be tudjanak fordulni a sofőrök? Az ilyen villogó, világító táblával eszelősen nagy baj van. Az, hogy a járművezetők egyszerűen észre veszik. Akkor meg minek...
