Európa védekezik. Összetrombitálta a legfőbb első embereit, aztán az unió pénzügyminisztereit, végül Frankfurtnak adták a stafétát egy kis kamatkorrekcióért. Izland hitelhez jutott, más államok a betétbiztosítás 100 százalékos garanciájával operáltak. Még Moszkva is beszállt, tőzsdéje olykor-olykor elvárta a kereskedés felfüggesztését. Egyelőre nem csavarták vissza az órát, nem állították át a naptárakat sehol sem, az 1929-1933-as "rémképre" mindenki emlékszik, akinek hivatalból emlékeznie kell. Ezért, bár a megrázkódtatások az elmúlt húsz évben sem maradtak el, a fékekre, az önvédelemre a pénz- és tőkepiacok, a nemzetközi szabályozások intézményei már nagyon is figyeltek, tudták, s talán még mindig tudják, hogyan kell kihúzni saját magukat - azaz a világot - a bajból.
Az önvédelemnek vannak azonban nemzeti licencei is. Nálunk mindenképpen. Kezdődik, mint rendesen a pánikkeltés kísérletével, mely működne is, ha a jövedelemtulajdonosok egy részének nem lenne saját, mindentől független pénzforgalma, s ezáltal sem a feketén megkeresett, sem a feketén kifizetett pénzek nem nagyon függnek árfolyamoktól, kamatoktól, bankok bizalomvesztésétől. A pánikkeltés ráadásul mifelénk nem alulról, nem az üzleti szférából, a bankszektorból, hanem a kommunikációs nagy dobások intézményétől, a Házból indul. Ott orrba vágják egymást az orrbavágásra feljogosított urak, így figyelmeztetve mindenkit, hogy a nemzetközi pénzügyi feszültségek idején azonnal nagy tettekre van szükség, azaz nem helyes a kivárás, a megfontolt, a nemzetközi folyamatokat respektáló magatartás. Az aktív önvédelem licencét eszerint le kell porolni, azaz a 2001-es módit elég csak átkeresztelni, s máris kész a magyar válasz.
A Kánaán-tervezés nagy erénye volt és maradt a hon politikusai egy igen népes csoportjának. A magyar választ ilyen háttérrel ajánlják, különösen olyan esetekre, mint amilyen a 2001-es évközi piaci beszűkülés, pangás, majd a szeptember 11-ét követő, az egész világot veszélyeztető teljes zavarodottság. Mi volt a magyar válasz? Az anticiklikus gazdaságpolitika. A mesterségesen generált mind több állami beruházás. Sőt, ezek voltak azok a hónapok, évek, amikor ugyancsak állami eszközökkel sikerült belenyúlni a világpiaci energiaárak lakossági befagyasztásába, a költségek nagy részét lenyelni voltak kénytelenek az államtól és szabályozótól függő energetikai szolgáltatók. Ez a válasz a világ bajaira oly annyira magyaros volt, hogy a politikai hatalom szerepvállalása idővel szép, nagy hiánynövekményhez, rejtett, majd napvilágra bukott adósságnövekedéshez vezetett. A pakkot más kormányzat vitte tovább, szó se róla, még töltögette is egy kicsit útközben.
A már több mint fél évtizeddel ezelőtti nemzetközi kihívásra adott első magyar választ szinte el is felejtette a tompuló kollektív emlékezet. De az utolsó pillanatban sikerült riadót fújni, mozgalmat kezdeni: nyúljunk vissza a gyökerekhez. Az Amerikából megérkező pénzügyi világválságra tehát megint a magyaros válasszal állunk elő. Megint piacot imitálunk, vevőt kreálunk, meg persze kollektíven el is hisszük, hogy ismét lesz fizetőképes kereslet a mindnyájunk pénzéből megtámogatott évi 40 ezer új lakásra, megint nem az lesz a lényeg, hogy mennyiből és milyet, csak az, hogy építsünk újabb és újabb autópályát, hiszen itt is az lesz a jó, ha gálánsan fizet az állam a gálánsan drágító sztrádaépítőnek.
Sőt, a maga módján támogatott piaccá avanzsálhatott volna akár már hónapokkal ezelőtt az üzemanyag-forgalmazás, avagy a feszültségektől szenvedő élelmiszeripari szektor, hiszen segítő kezet - benne jókora adag adóforinttal - boldogan nyújtattak volna szeretett államunkkal. Olvashattuk is a módját: "egy átlagos tankoláskor 750 forinttal kellene kevesebbet fizetni, az alapvető élelmiszerek utáni áfa-csökkentésnek köszönhetően havonta 3000-3500 forinttal maradna több pénz a családok zsebében, a távfűtésen pedig évi 36 ezer forintot spórolna egy átlag család". Ez nem egy álomfejtő kézikönyv függelékében volt olvasható, hanem egy benyújtani szánt törvényjavaslat indoklásában.
A magyar válasz gazdái - akik késznek tűnnek az anticiklikus gazdaságpolitika reneszanszára - azt is tudják, "nem egyszerűen egy világgazdasági, pénzügyi megrendülésről van szó, hanem arról, hogy a világgazdaság egy új korszakába lépett. Vége annak a tíz éves időszaknak, amely az Egyesült Államok által uralt, pénzbőséggel jellemezhető periódus volt. A jövőben várhatóan Ázsia és Európa szerepe meg fog nőni, az alacsony infláció helyett magasabb inflációjú világra kell felkészülnünk, és az államok viselkedése sem lehet ugyanaz, amint amilyen az elmúlt tíz évben volt." Itt, Európa kellős közepén, ahol valóban másként köszön egymásnak a növekedés és az infláció, mint akár két-három évvel ezelőtt is, a magyar válasz legfőbb letéteményesei tudják: az ő eszméiknek kell következnie. A 2001-es első kísérletük után 2002-ben és 2006-ban ugyan 4-4 évnyi tapasztalatszerző kivárásra kárhoztatta őket a nép, de most megint nagy időket írunk, s a pénzügyi világválság gyógyításához már kotyvasztják a régi-új patikaszert. A közszolgálati rádió múlt héten tudósított is egy rendezvényről, a keverőtégely mellől, ahol a hon gyáriparos nagyvállalkozói megismerhették meghívott előadójuktól, a magyar út szakértőjétől: "Kutatás, fejlesztés, tudomány, hatékonyság, piac, és politikai szabadság. Ezeknek az elemeknek az új összetételével kell a nyugati kultúrkörnek leküzdenie a válságot és megnyernie a világversenyt Kína, Oroszország és más országok előtt."
A gyáriparosok most már boldogok, mert a kártyások szakzsarkonjával el is tudják mondani, mi az ajánlott legújabb gazdaságpolitika: ugyanaz, keverve.
