Sosem tudjuk meg, hogy ha á-t mondott, akkor miért nem mond b-t is? És azt sem, hogy a múlt hét elején a köztudatba bedobott korszakos javaslatát ugyan miért is engedte át az "enyészetnek"?
Mert Csányi Sándor átengedte, hiszen aznap ugyan meghökkentek indítványán a hon jobbról, balról, lentről, föntről származó válságszakértői, de aztán mintha mi sem történ volna, ott folytatták, ahol abbahagyták. Például minden további nélkül ontotta a krach kivédésére ajánlott tanácsait egyik neves politikusunk: az Európai Unió valamennyi tagországa az adócsökkentést választja, a stabilizáció érdekében nem elvonnak, hanem kkv-kat ösztönöznek. A neves politikus ugyan megkímélte hallgatóságát a konkrétumoktól - mely ország döntött mostanában adókról, elkerülendő a pénzügyi válság miatti instabilitást - , azt viszont gondosan elhintette, hogy a hon kkv-i javára 3-ról 30 százalékra növelné a támogatást az Új Magyarország fejlesztési terv büdzséjéből.
Szóval mit is mondott félhalkan az OTP Bank elnök-vezérigazgatója a minap, a pénzügyi válság kellős közepén? Azt, hogy ha kell, akkor emelkedjék tovább a jegybanki alapkamat, az államnak meg kell mutatnia, hogy képes az egy éven belül esedékes 5 milliárd eurós fizetési kötelezettségeinek teljesítésére. Majd meg hozzátette: söpörjünk be az ERM II árfolyamrendszerbe - az euró "előszobájába" -, s persze megelőzőleg csökkentsük nullára az államháztartás hiányát.
Egyik bankvezéri indítvány sem tartozik a "könnyű esetek" közé, de mindegyiknek - vagy inkább valamennyinek együtt - az lenne a hozadéka, hogy kisebb-nagyobb belerokkanás árán, de tényleg egyensúly lenne, tényleg belekényszerítenénk magunkat saját reformjainkba, hogy megőrizzük az árfolyamrendszerhez kellő szalonképességet. Nos, Csányi úr, tegye a padlásra a politikai választ, hiszen a legtöbben ugyebár eleve nem is válaszoltak, akik meg mégis megszólaltak vele egy időben, azok az adócsökkentéssel gondoskodtak volna további eladósodásunkról, a megtízszerezett kkv-támogatás emlegetésekor pedig a feledés homályába merült az az apróság, hogy mi helyett lehetne kiutalni a jókora növekményt.
Nem így van ez rendjén? Hiszen még az is, akinek sikerül menedzselni közép-európai léptékű bankot, sőt biztonságos és válságos időkben is stabilan termelő élelmiszeripari vertikumot, tekintse írói munkássága részének a nagypolitikába történt beleszólását. Persze nincs egyedül ezzel Csányi Sándor, ugyanis azért nem kiabál tök egyedül a pusztába, mert előtte ugyanezt tette a leggazdagabb hazai vállalkozó, Demján Sándor is, amikor évtizeden át szajkózott versenyképességi kritériuma, az adók nemzetközi pariba hozása után most a válságcsúcson szót kérve közölte: a VOSZ momentán lemond az adócsökkentésről. Meg akarják őrizni ugyanis a fizetőképességet, s el akarják kerülni a 400 forintos eurót. Ugye, Demján úr, vette a neki is címzett minapi politikusi választ: az Európai Unió valamennyi tagországa az adócsökkentést választja ...
No lám, sem Csányinak, sem Demjánnak nem megy, nem értik a világ dolgát, csak Közép-Európa legdinamikusabb ingatlanfejlesztő vállalkozását, illetve a válság idején is állóképesnek bizonyuló bankját igazgatják. Nem értik, nem is érthetik, hiszen jobb körökben a válságszakértelemnek már az első stációja sem nyugodhat fiskális alapokon. Mivel az - derült ki egy ismert politikus szónoklatából a minap - érzelmi alapokon nyugszik: a külső (azaz IMF-es és uniós, 25 milliárd dolláros) segítségnyújtással gyakorlatilag szégyenpadra került az ország.
A szégyenpadot azonban meg lehet szokni, mi több, meg is szoktuk - de ennek a ténynek más a gazdasági és más a politikai olvasata. Csányit, hát még az állami, önkormányzati bürokráciát folyamatosan leépíteni akaró Demjánt - és még párezer, a gazdaságért aggódót - ezért is zavarja mindaz, ami az adócsökkentésre, illetve a szégyenpadra hivatkozó politikusokat jóval kevésbé. A csütörtöki Financial Times éppen ezt vetette papírra, "a magyar kormányok a hatvanas évek óta külső hitelekből fedezték a hazai fogyasztási vágyat, így biztosítva a társadalmi békét, és ez a hagyomány túlélte az 1989-ben kezdődött szabadpiaci átalakulást is". Bár Csányit, mint bankárt és Demjánt, mint lakóingatlanokat is építőt a fogyasztási vágy léte bizonyára nem zavarja, de mintha mégis túllépni igyekeznének saját üzleti szempontjaikon, amikor a reformokat csak a pénzügyi, makrogazdasági stabilitás megteremtése utánra halasztanák. Nem így azok, akik a szégyenpadot csak emlegetik, de a 60-as évek óta nem akarnak felállni róla. Milyen is az a politikus, aki nem a társadalmi békét igyekszik óvni, s választási sikereiért a több évtizedes "adósságtermelő hagyományokat" konzerválni?
A pusztába kiáltott Csányi-tanácsot és Demján-intelmet a helyén kezeli a politikai osztály, ugyanis mintha hivatalból nem hallotta volna meg sem az egyiket, sem a másikat - mi más módon is szolgálhatná a társadalmi békét? Ezért is lehetünk hálás adósai a politikának, no meg mind inkább a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek.
Naná, hogy megőriznek emlékezetükben unokáink!
