Daniel ilyen egyszerûen lépett be annak az ódon hangulatú, tóparti falunak az iskolájába, melyben elõkelõ, pénzes, fehér telepesek laktak rézpostaládákkal díszített, elegáns otthonaikban. Elmondta, hogy korábban a szomszédos megyébe járt iskolába. "Gyümölcsöt szedtünk" - tette hozzá, magától értetõdõ hangsúllyal. Gyanítottan, hogy ez az emigráns családból származó, barátságos, kócos, mosolygós fiúcska nem is sejti micsoda oroszlánbarlangba csöppent. Ezek az ötödikesek még életükben soha senkin nem láttak szakadt nadrágot. Ha hallotta, hogy kuncognak a háta mögött, rá sem hederített. Viselkedése a legcsekélyebb mértékben sem volt kihívó. Mind a 25 gyerek gyanakodva méregette, egészen a délutáni focimeccsig. Ott Daniel remekelt és ez némileg megnövelte népszerûségét a 202-es terem kritikusainak szemében. Charles volt a soron, aki a legkevésbé sem volt atléta alkat. Õ volt a legkövérebb gyerek az osztályban. Daniel - a második ütése után az osztály nevetgélése és pisszegése közepette - mögé került és nyugodt hangon átszólt a fiú csüggedt válla fölött:
- Ne törõdj velük, meg tudod csinálni!
Charlie bemelegített, mosolygott, kihúzta magát, majd kiütötte a labdát. Mégis abban a pillanatban Daniel szembeszállt annak a vadonnak a társadalmi rendjével, amelybe belépett. Fokozatosan elkezdte átalakítani a rendet, és minket mindnyájunkat. Õsz végére mind megkedveltük. Mindannyian tanultunk tõle valamit, hogyan kell magunkhoz édesgeti egy vad pulykakakast. Honnan lehet megállapítani a gyümölcsrõl, hogy érett-e, anélkül, hogy megkóstolnánk. Hogyan bánjunk másokkal, beleértve Charliet is. Sosem szólított a nevünkön. Engem mindig "kisasszonynak" hívott az osztálytársait pedig "fiúknak". A téli szünet elõtti utolsó tanítási napon az volt a szokás, hogy a diákok ajándékokat hoznak a tanárainak. Szertartásosan kellett kibontani az áruházi dobozokat, megnézni a kapott drága parfümöt, sálat vagy bõrtárcát, majd megköszönni a gyerekeknek. Aznap délután Daniel odajött az asztalomhoz és közel hajolt a fülemhez.
- Tegnap összecsomagoltuk a holmijainkat. Holnap elmegyünk - mondta, érzelemmentes hangos. Amint meghallottam a hírt, könnybe lábadt a szemem. Ő, hogy megtörje a kínos csendet, beszámolt a költözésük részleteirõl. Amikor visszanyertem az önuralmamat egy szürke követ húzott elõ a zsebébõl. Szándékosan és elegáns mozdulattal finoman elém gurította z asztalon. Megsejtettem, hogy valami különleges ajándékról van szó. De a parfümök és selyemholmik alapján szerzett tapasztalataim alapján nem tudtam talpraesetten megoldani ezt a helyzetet.
- Magának hoztam! - szólt, miközben farkasszemet nézett velem. Direkt kifényeztem. Sosem felejtem el ezt a pillanatot. Évek teltek el azóta. A lányom minden karácsonykor megkér, hogy meséljem el a történetet. Mindig úgy kezdõdik, hogy elveszi azt az apró, kifényesített követ az íróasztalomról, aztán elhelyezkedik az ölemben és én mesélni kezdek. A történek elsõ szavai sohasem változnak.
- Danielt akkor láttam utoljára, amikor ajándékba adta nekem ezt a követ és beszélt nekem a dobozairól. Ennek már sok éve, te még meg sem születtél. Ma már felnõtt - fejezem be a mesélést.
Együtt tûnõdtünk rajta, vajon hol lehet és mi lett belõle.
- Biztosan jó ember lett - mondja a lányom. - Mondd el a történet végét!
Tudom mit akart hallani. Azt a leckét amelyet egy tanár kapott szeretetbõl és gondoskodásból egy olyan fiútól, akinek nem volt semmilye, mégis mindent tudott adni. Egy olyan fiútól, aki dobozokból élt. Megérintem az övet és emlékezem.
- Hé fiú! - mondtam halkan. - Itt a kisasszony. Remélem már nem kell dobozokba pakolnod? És Boldog Karácsonyt akárhol is vagy!

A történetet előásta:
Kreutz Zsolt
Willtord Magyarország