Előttünk a múltunk – gondolhatja a Szemere utcában kullogó, s mindeközben tíz lépésenként visszafiatalodó újságíró. Már a Szalay utcai saroknál meglepetten köszönt - Szervusztok! -, s nyomban elakad a lélegzete. Ők ketten? Kedélyesen beszélgetve? Szót értve? Önként? De még mielőtt felocsúdhatott volna ámulatából, újabb két férfiút pillantott meg, ők is derűsen beszélgetve, egymással szót értve bandukoltak a Szemere utcában. A maradék oxigénből már alig futotta újabb szervuszra, de belépve a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium kapuján, már nem tehetett mást az elmúlt másfél évtized e tanúja, mint belezuhant Bod Péter Ákos karjaiba, aki akkor lépett el egy tévékamera elől. Nem, nem a házigazda Csillag István karjaiba - az akár természetes is lett volna -, aki a teremben tartandó sajtótájékoztatóra készült, hanem a jegybank korábbi elnökéébe.
Nos, a párban távozó urak: Békesi László és Szabó Iván, a Horn-kormány, illetve az Antall-kormány pénzügyminisztere. Majd pár lépésnyire mögöttük Surányi György és Chikán Attila, az egykori jegybankelnök és az Orbán-kabinet két éven át gazdasági minisztere érkezett. Csak azért nem szerencsés a megállapítás, hogy a párosok véletlenül sem szolgáltak egy urat, mert a központi bank mindenkori elnöke elvben független a kormányoktól. Az urak azonban szót értettek egymással, mi több, lehetett is mondandójuk egymás számára. Egy-két órával korábban, a minisztériumi tárgyalóteremben annyiban más volt a helyzet, hogy oda meghívták őket éppen azért, mert az elmúlt másfél évtizedben tisztségeket töltöttek be a gazdaságirányítás különböző „főintézményeiben”. Ott szinte hivatalból várták, kérték véleményüket, remélték együttes munkálkodásukat, s arra vették rá őket, hogy dolgozzanak ki tízévnyi időtávra programot, amely átível mai és majdani kormánypolitikán, segít versenyképesebbé, s egyben életképesebbé tenni a gazdaságot. Valami olyasmit várnak a „Dimitrov téri fiúktól” – a közgáz korábbi diákjaitól, később többségükben tanáraitól -, hogy elejét vegyék a négyévenkénti kurzusváltásokkal a gazdaság merőben más irányokba való sodrásának.
Utoljára nyílt színi egyetértés a kilencves évek első felében következett be, amikor is Lotz Károly (SZDSZ-es) és Katona Kálmán (MDF-es) politikus közös törvényjavaslatot terjesztett be a Parlamentnek. Ugyan volt rá példa később is, hogy egy-egy ügyben együtt szavazott a kormánypárti és az ellenzéki oldal, de arra nem nagyon, hogy politikusok eleve azt deklarálják: képesek együtt gondolkodni, dolgozni, közös célt azonos érzülettel szolgálni. És most, 2004 nyarának kezdetén, az EP-választások indulatban dús hetében az egykori szocialista, illetve MDF-es pénzügyminiszter, továbbá a Horn-kurzus közepétől az Orbán-kormány közepéig – ekkor másodszorra – jegybankelnök az 1998-tól 2000-ig gazdasági miniszterbe szinte belekarolva, az ellentétek helyett a szótértést deklarálva közlekedjen a nyílt utcán. Ha tetszik, üzenjenek cselekedetükkel országnak, világnak: még nem veszett el semmi, fejükben, kezükben, tollhegyükön van az a köz javára felajánlható szaktudás és program, amellyel képes kilábalni az ország gazdasága a hagyományos go and stop állapotból, a hat-nyolc hónapja tapasztalható élénkülés, növekedés azáltal lehet stabil és tartós, hogy egy füst alatt megreformálhatók a nagy elosztó rendszerek, megalapozható az olcsó, szolgáltató állam.
A Szemere utcai váratlan találkozások a visszafiatalodás élményéhez segítették hozzá az urakkal összetalálkozó újságírót. Pedig talán az öregedés – a tíz évvel későbbi állapotok látványa – ezúttal érdekesebb lett volna. Az, hogy az általuk készítendő programot a mai és majdani politikusok engedik-e megvalósítani? A jelen ugyanis azt sugallja, hogy a jövő nem a „Dimitrov téri fiúk” akaratán múlik.