Az egészségügyi kerekasztal mellől nem csupán a kormány és a két kormányzópárt képviselői hiányoztak, hanem az Európai Unió illetékes képviselői is. Azok, akik a legutóbbi időkig hallgatni voltak kénytelenek a 15 nemzet csaknem mindegyikének egyre nagyobb esetsűrűséggel érkező panaszát: mind inkább finanszírozhatatlanabb a társadalombiztosítás, a jóléti állam talán legfőbb intézményesített jelképe. Ahol pedig hozzáláttak azt megreformálni, ott nyomban az utcán termett a fél lakosság. Furcsa világ ez – a legfőbb elosztó rendszer megmaradt mindenütt abszolút nemzetinek akkor, amikor az Európai Unió maga mind több más elosztó rendszert kezel Brüsszelből, egységes elvek, azonos logika alapján. Az utóbbiakba való befizetések azért is tűnnek mind inkább megerőltető feladatnak, mert a büdzsék, amelyekből teljesítik kötelezettségeiket az egyes államok, hol lassan, hol gyorsabban nőnek ugyan, de sehol sem olyan tempóban, mint amilyenben a nemzeti jóléti elosztó rendszerek pénzéhsége fokozódik.

Nálunk is bekódoltan drágul az egészségügy mindaddig, ameddig magát a működési rendszert nem racionalizálják. De nem is fogják ezt megtenni addig, ameddig csak annyi hangzik el nyilvánosan a minapi nemzeti egészségügyi kerekasztal mellől, hogy – idézzük a Népszabadság tudósítását – az egészségügy közügy, és ez a megbeszélés lehetőséget ad a politikai pártoknak arra, hogy kinyilvánítsák álláspontjukat még a választások előtt. Éger szerint ez azért fontos, mert az egészségügy helyzete ma Magyarországon tarthatatlan, beavatkozásra van szükség.

A kerekasztal, bár az egészségügyről szólt, elég betegnek látszik. Nem azért trombitálták össze a tanácskozást, mert a kormányzatnak nem lenne programja az ágazat reformjáról, a finanszírozási szerkezet átalakításáról, az időzített bombák „kigyomlálásáról”. Van neki ilyenje, részben-egészben hozzá is látott megvalósításához. Ugyanez a politikai formáció a ’90-es évek közepén már cselekedett így, előbb a nyugdíjreformot indította el, majd hozzálátott kidolgozni a hasonló elveken nyugvó, több pilléren álló egészségbiztosítás reformot is. De mint azt tudjuk, nemcsak az utóbbit döngölték vissza a földbe, hanem a már élő nyugdíjbiztosítást is tövig visszametszették, gyakorlatilag a lényegétől fosztották meg az Orbán-kormány négy éve alatt. A jelenlegi kabinet erejéből egyelőre csak annyira futotta, hogy a magán-nyugdíjpénztárak szabályozását rendbe tette, de az egészségügyhöz immáron félve nyúl hozzá. Nem véletlenül, a meglévő – azaz ősi – struktúra nemcsak a mai ellenzéknek kedves, hanem a maguk előtt tolt kamarának, más civil szervezeteknek is. E két utóbbinak rendszeres vágya, hogy tárják elébük a különféle egészségügyi kormányzati programokat társadalmi vitára. Meglehet, a javaslatok készítői már hozzászoktak és ráuntak arra, hogy az ellentábornak nem jelent mást a vita - a megvitatás -, mint azt, hogy az utolsó szóig minden hibás, rossz, olvasatlanul is isten ellen való vétek. S mert nem szeretnek összekötött kézzel beállni a pofozógépbe, élnek egy további, amúgy kellően nyilvános lehetőséggel, azzal, hogy beterjesztik törvénytervezetként az egészségügyi szisztéma kisebb-nagyobb átalakítását.

Aztán jön a kertekasztal, ellenzékkel, kamarával, de távolmaradó kormányzattal, kormánypártokkal. És mert hasonló okokból reformra, racionalizálásra szorul a változatlan struktúrában rakétatempóban dráguló egészségügyi, társadalombiztosítási szisztéma szerte Európában is, a nemzetiből nemzetközi kerekasztal is lehetne. Egy alapvető különbség azonban mégis akad: az olasz, a német, a francia ellátórendszer számára a fogyó pénz a hiány, nálunk pedig maga az áru – azaz a szolgáltatás – a hiányos.

Kornai János Hiány című, több évtizede született korszakos tanulmányában sok egyéb mellett kitér arra is, hogy a szükségleteknél jóval kevesebb áru, szolgáltatás arra is jó, hogy extra profitra tegyenek szert azok, akik birtokolják a piacon hiánycikknek számító árut. A 2004-ben összetrombitált kerekasztalt félig körül ülők akarva-akaratlan nem a hiánygazdálkodási szisztéma konzerválásában érdekeltek? Abban, hogy a változatlanul maradó egészségügy bizonyos körök számára igencsak szép extraprofitot termelhessenek meg azáltal, hogy a kevéske még jól működő ellátást a társadalombiztosítás juttatásain felül mind busásabban megfizettessék, de nem a magánbiztosítókkal, hanem a gyógyításban még bízni merő páciensekkel?

Talán a szerencséje is a honi kerekasztalnak, hogy nem ülnek le néhány szabad székre más EU-országok képviselői, de az is, hogy maga az unió is meghagyta nemzeti ügynek a társadalombiztosítás problematikáját mind a 25 tagállamban. Pedig ha egységes lenne – ha ez lenne igazán egységes -, akkor talán meg is gyógyulna az összeomlóban lévő jóléti állam, legyen annak nemzeti központja Rómában, Berlinben, Párizsban. Pedig ha ezt – hellyel-közzel USA mintára – összehangolnák, akkor akár ugyanolyan ésszerű és közös finanszírozási szisztéma, uniós szintű költséggazdálkodás alakulhatna ki, mint az agrárium, a vidékfejlesztés háza táján.

A mi kerekasztalunknak ez a szerencséje – nincs EU-s szabvány és kötelezettség, konzerváltathatja vidáman tovább a pénzfaló, extraprofitot termelő szisztémát. Sőt, még abban is bízhat, hogy, mint egykoron a magánnyugdíj-pénztári rendszert, az egészségbiztosításit, az egészségügyit is – ha lesz olyan mostanság - visszametszhetik, ha 2006-ban kedvenc pártjaik jutnak hatalomra. Ha így lenne, akkor nem is lesz más dolga a holnap betegének, mint az, hogy gyorsan kihasználja az alkalmasint bevezetésre kerülő részreformokat. Holnapután ismét bezuhanhat a betegágyba, pláne, ha nem lesz megtakarított pénze beszállni azok táborába, akik 2006 után ismét hozzásegítik az extraprofithoz az újfent növekvő hiányszolgáltatás kis számú haszonélvezőjét. De ha van és lesz elégséges pénze a páciensnek, akkor minden különösebb kockázat nélkül felfeküdhet a mai és majdani egészségügy nemzeti kerek (műtő)asztalára. Egészségére!