Válasz cikkünkre:

A mindennapra egy tojás, vagy a félelem, hogy a konkurencia előbb jön ki ugyanazzal a témával, meg az a tény, hogy komoly következménye (a szerző súlyos anyagi elmarasztalása) ritkán volt egy-egy minőségében minősíthetetlen írásnak, arra sarkall minden munkatársat, hogy szerezzen magának egy hivatkozási alapot (valaki adja a nevét), és máris mehet a sztori. – Nem vagyok én nyomozó! – méltatlankodott a legnagyobb példányszámú napilapunk egyik munkatársa, amikor néhány éve szóvá tettem, hogy hazugságot jelentetett meg lapjában. Igaz, volt mire hivatkoznia, mert a hazugsághoz valaki a nevét adta. Viszont az is igaz, hogy a rágalmazó és a megrágalmazott perben állt egymással és az újságírónak eszébe sem jutott, hogy talán a másik felet is meg kellett volna kérdeznie. – Ha valami nem tetszik, mondja el a másik is a véleményét, azt is megjelentetjük – hangzott az újságírónő kioktató magyarázata. Az eszébe sem jutott, hogy mit tett egy ártatlanul - az ő, tehát az újságíró hanyag munkájával - megvádolt emberrel. (Később a bíróság is a cikkben megvádoltnak adott igazat.)

Az a baj, hogy a kollegák egy része nem gondolkodik, hanem vitás ügyekben elfogadja a hivatalban lévők állítását azon az alapon, hogy az illető pozícióban van. Nem vitatom, sokkal időigényesebb utánajárni ügyeknek, állításoknak, lehet, hogy nem is fizeti olyan jól a szerkesztőség a hosszabb idő alatt megszületett alaposabb végterméket, mint ha ugyanannyi idő alatt néhány tudósítást készített volna a szerző, de hogyan van bátorsága késztermékként leadni egy-egy anyagot anélkül, hogy az újságírás alapvető szakmai és etikai normáinak az megfeleljen? Innen már csak egy lépés, hogy azt vizsgáljuk, ki lehet manapság újságíró, milyen kritériumnak kell megfelelnie, hogy publikálhasson. Kedvenc példám, hogy találkoztam egy ismerősömmel, aki boldogan újságolta, hogy nem ment a vidéki kocsma, ahol dolgozott, állást cserélt, most újságíró és jól érzi magát, mert „tartanak” tőle.

Úgy gondolom, hogy alapjaiban kellene rendbe tenni az újságíró szakmát és akkor egyszer csak elérünk oda is, amit Eller Erzsébet jogosan kifogásol.

Rózsa B. György

További hozzászólások