Nem érdekel, hogy mi áll Werber-tanulmányában, mert nem nekem szánta – még akkor se, ha adóforintjaimból én fizettem -, hanem megbízójának, a miniszterelnöknek.S én megbízom a miniszterelnökben annyira, hogy tudja, kell-e neki ez a dolgozat. Azt persze elsőre kicsit furcsállom, hogy éppen pártja tanácsadójától kér miniszterelnökként is tanácsot, de másodjára, ha jól belegondolok, én kitől kérek parányi cégem vezetéséhez: azoktól, akiket jól ismerek.

Nem érdekel, hogy Répássy Róbert meg akarja nézni (tudom, meg is nézte) a Werber-tanulmányt, ugyanis egyáltalán nem hiteles számomra, hogy az én adóforintjaimért aggódik, hiszen ők az elmúlt négy évben ennél sokkal többet költöttek belőle, talán hasonló, talán még csak nem is hasonló színvonalú tanulmányokra, tanácsadókra. Ráadásul a képviselőúrnak adóforintjaimból szintén én fizetem a munkaidejét, amit – nem érdekel, csak ha már szóba került, mondom – tölthetne hasznosabban is.

Magánvéleményem, hogy ha én, mint egy egészen kicsi cég megrendelek egy szervezetfejlesztési kutatást, akkor minimum ennyit fizetek érte, tehát szerintem Werber nem dolgozott drágán, sőt! De tudják mit? Ez se érdekel. Került, amibe került, bízom annyira a miniszterelnökben és munkatársaiban, hogy képesek megítélni, megéri-e ennyiért ez a dolgozat. Bár, mint említettem parányi a cégem, én se szólok bele, ha pénzügyi vezető munkatársam kisebb összegekről dönt, meg is lenne kellőképpen sértődve, ráadásul akadozna a munka. Akkor miért akarjak én vagy bárki más éppen a kormányzati kiadások aprópénzeibe beleavatkozni?! (Szögezzük le: demagógia, hogy 10 ezer dollár sok pénz. Nem az, hiszen nem egy nyugdíjas havi jövedelméből kell kigazdálkodni, hanem a költségvetés egészéből, abban pedig aprópénz.)

Ha mindez nem érdekel, miért ragadtam mégis tollat, pontosabban billentyűzetet? Mert elképeszt az elmúlt években tapasztalt, és ennél az esetnél ismét tetten érhető belpolitikai sajtó felelőtlensége. (Magam gazdasági újságíró vagyok húszéve, és meg is maradtam volna szigorúan gazdasági szakújságírónak, ha gazdaság és politika nem fonódik össze. De összefonódott…, ami egy másik cikk témája lehetne. ) Szó sincs ugyanis szakmai felelősségről – tisztelet a nagyon kevés kivételnek! -, szakmai etikáról vagy egyáltalán az újságírás alapkövetelményeinek a betartásáról.

Nézzük ezt a mostani esetet: Répássy megálmodja, hogy neki a Werber-tanulmányt meg kell néznie. S mikor keresi fel e célból, előzetes időpont egyeztetés nélkül Szekeres Imre hivatalát? Amikor tudja, hogy csak a titkárnőt találja ott. A sajtó első etikátlan lépése, hogy elkíséri Répássyt, megnézni, vajon a titkárnő kiadja-e neki a tanulmányt. (Már miért adná? Ha az én titkárnőm lenne, és kiadná, kirúgnám.) Majd miután konstatálják, hogy nem adja, Répássy elejti, hogy titkosították a tanulmányt, vagy nem is létezik. És a belpolitikai sajtó szolgalelkűen leírja: titkosították vagy nincs is. Meg nem kérdeznék még a cikk nyomdába adása vagy a riport képernyőre kerülése előtt a másik oldalt! Ha nem igaz – gondolják -, majd amazok cáfolnak.

Ugye kerültek már olvasóink is olyan helyzetbe, hogy igaztalanul vagy akár részben igazul, de váratlanul megvádolták önöket valamivel? Rossz érzés, mivel eleve a vesztes pozíciójából indul az, aki védekezni kényszerül. Éppen ezért bárkit ilyen helyzetbe hozni felelőtlenség, otrombaság.

Hogy miért teszi meg mégis nap, mint nap a belpolitikai sajtó? (Tisztelet a kivételnek!) Egyik része azért, mert nincs is tisztában vele, mit kéne valóban csinálnia, hogyan kellene minden oldalról körbejárnia egy témát, és ütköztetve az álláspontokat átszűrni a tényeket a saját szubjektumán. Másik része pedig egyszerűen lusta. Hiszen mennyivel egyszerűbb lekörmölni, amit “A” mond, és azonnal rohanni, leadni az anyagot, mint utánajárni “B” esetleg “C” véleményének is – vállalni a kockázatot, hogy a nagy munka végére esetleg kiderül, a sztory nem is sztory - és gondolkozni! Könyörgöm: gondolkozni, és nem kritikátlanul átvenni és leírni amit hallunk!

Várjuk olvasóink véleményét is!