„Működik” – így kommentálta kísérletét Philip Metzger, a Közép-Floridai Egyetem (UCF) kutatója, amikor a meteoritok összetételéhez hasonló ásványi mintaanyagot 800 Celsius fokra melegítve képes volt vízgőzt felszabadítani a kőzetekből. Méghozzá nem is keveset: a mintaként használt anyag tömegének tíz százalékának megfelelő vizet fakasztott a sziklából.
Nem jelentéktelen pillanat ez a jövő kialakításában: jelenleg ugyanis a kutatók szerint az emberiségnek nincs nyersanyagproblémája. „Minden ott van az űrben, csak érte kell menni” – mondta Metzger a kísérlet kapcsán a Spiegel magazinnak. Ahhoz, hogy ezeket a nyersanyagokat kitermeljük pedig a víz a legfontosabb hozzávaló. Persze nem azzal a céllal, hogy a jövőben a vízhiánnyal küzdő térségek majd az űrből importáljanak ivóvizet, hanem hogy a jövendőbeli kolóniákat és ipari központokat elláthassák az életadó anyaggal – arról nem is beszélve, hogy a víz felbontásával szerzett hidrogénből üzemanyagot készíthetnek az űrjárművek számára.
„De van ennek egyszerűbb módja is” – vélekedett Paul Sprudis, a houstoni Hold- és Bolygókutató Intézet munkatársa. Égi kísérőnkön ugyanis a kráterekben nagy mennyiségű jég található, Sprudis szerint annyi, hogy nem néhány évtizedig, hanem több mint kétezer évig elegendő hajtóanyaggal láthatná el az emberiség űreszközeit.
Ki akarna az űrben bányászni?
Ha valaki látta a Hold című filmet (lásd. keretes írásunkat) akkor már némi fogalmat alkothat arról, hogy a mélyűri bányászati vállalkozás nem veszélytelen – és főként nem olcsó vállalkozás. A NASA várhatóan szeptemberben indítja el az Ozirisz-küldetést, amelynek során az Ozirisz-rex szonda találkozik a Bennu aszteroidával, és a leszállóegysége segítségével nem csak mintát vesz belőle, hanem azt vissza is hozza a Földre. Ez a kis kaland horrorisztikus összegbe, 800 millió dollárba kerül (azaz több mint kétszázmilliárd forintba) és az eredménye néhány kilónyi kőzetminta lesz.
Ki lesz az első billiárdos?
Ezek az üzletemberek azonban nem forrófejű álmodozók, nem véletlenül csatlakoztak az aszteroidabányászat merésznek tűnő ötletéhez. Jeffrey Kargel planetológus 1997-ben kiszámította, hogy egy száz méteres átmérőjű, mintegy négymillió tonnás M-osztályú (metal, fémes) kisbolygó 12 millió unciányi platinacsoportba tartozó nemesfémet (platinát, irídiumot, ozmiumot, palládiumot, ródiumot és ruténiumot), valamint 500 ezer tonnányi nikkelt tartalmazhat. Ezek együttes értéke jelenlegi árfolyamok alapján meghaladhatja a húszmilliárd dollárt, azaz több mint négyezer milliárd forintot érne a világpiacon.
Persze ezeket a nemesfémeket nem az ékszeriparban használják. A platinacsoport elemei és a nikkel a Földön igen ritka árucikkek, ám a legfontosabb ipari fémek közé tartoznak jó vezető tulajdonságaiknak, keménységüknek, jó ötvöző képességüknek, magas olvadáspontjuknak köszönhetően. Kargel szerint ezekből a fémekből a Földön már eddig felderítettük az összes kitermelhető készlet felét, az évszázad közepére pedig a jelenlegi kitermelés mellett ki is fogyunk belőlük. A planetológus szerint akkor mindenképpen kénytelenek leszünk az űrből pótolni a készleteinket. Ha ez így lesz, az, aki már rendelkezik a kitermeléshez szükséges technológiával és tapasztalattal, olyan árat szabhat majd a nyersanyagoknak, amilyet csak akar. A híres pop-tudós, az asztrofizikus Neil deGrasse Tyson nem véletlenül tette híres jóslatát: az lesz az első ezermilliárdos (dollárban persze) aki elsőként indítja be a kereskedelmi célú aszteroida bányászatot.
Ami az egész bányászati kérdést érdekessé teheti, az a bányászati jog a világűrben. Ilyen ugyanis senkinek sincs – és senkinek sem adható. Az ENSZ 1967-es Űregyezménye szerint ugyanis a világűrben található bolygók, égitestek, stb. egyetlen nemzet tulajdonát sem képezik, nem sajátíthatóak ki és így koncessziókat sem adhatnak az ott folyó bányászati tevékenységre. Ez azonban csak első pillantásra tűnik nehezítő tényezőnek. Hiszen ha mindenkié, akkor senki sem gyakorolhat felette joghatóságot, így a világűrben jelenleg a cégeknek „szabad a gazda” azaz bármit bárhonnan kibányászhatnak, az égitest ettől még nem az övék, de amit kibányásznak belőle az már viszont igen. A helyzet a nemzetközi vizeken folytatott halászat jogi kereteire vonatkozik: ha egy kapitány az egyetlen ország fennhatósága alá sem tartozó tengeren veti ki a hálóját, attól még az óceán nem lesz az övé, de a kifogott halak igen.
Ezt az Egyesült Államok éppen tavaly öntötte jogi formába. A Barack Obama által aláírt „US Commercial Space Launch Competitiveness Act”, azaz a kereskedelmi űrrepülést szabályozó törvény ugyanis az USA bármely polgárát feljogosítja arra, hogy bányászati tevékenységet folytasson aszteroidákon, vagy más égitesteken és garantálja a jogi védelmet az így szerzett javakra.
Különös módon éppen egy európai törpeállam, Luxemburg támogatja az Egyesült Államok ilyen jogértelmezését. A nagyhercegség gazdasági minisztere, Etienne Schneider éppen februárban jelentette be, hogy országa megfelelő jogi kereteket alakít ki azoknak a cégeknek, amelyek aszteroida bányászattal foglalkoznak a jövőben. Hogy mi előnye származik ebből Luxemburgnak? A válasz egyszerű. Már két, komoly befektetői háttérrel rendelkező cég is leányvállalatot alapított a nagyhercegségben a bejelentés óta, a már korábban említett Planetary Resources pedig éppen most gondolkozik ezen. Ha egyszer beindul az üzlet, óriási pénzek fognak keresztülfolyni a kis országon: ha ennek csak egy töredékét fizetik be bányajáradékként a cégek, Luxemburg a világ leggazdagabb országává válhat.