Annak érdekében, hogy beszélgetőtársunk szimpátiáját elnyerjük, öntudatlanul is számos verbális és nonverbális eszközhöz nyúlunk. A szociálpszichológia és más tudományágak képviselői rengeteget beazonosítottak közülük, melyeket ma már tárgyalástechnikai, kommunikációs, illetve értékesítési tréningeken is oktatnak. A probléma abban van, míg egy-egy ösztönös gesztus csakugyan varázserővel bír, addig a betanult és nagyon gyakran tetten ért manipulációs célú alkalmazás könnyen elfordíthatja tőlünk mások jóindulatát.
Az egyik ilyen gyakran és mégis ügyetlenül alkalmazott gesztus a néven szólítás.
Az üzleti életben mindenki tudja, a néven szólításnak óriási ereje van.Az erő abban rejlik, hogy valamennyiünk számára az egyik legkedvesebb hangsor a nevünk, és úgy érezzük, ha valaki megjegyzi a nevünket – és később azon is szólít – ezzel a szimpátiáját is kifejezi. S ha valakiről azt feltételezzük, hogy szimpatizál velünk, akaratlanul mi is szimpátiát kezdünk táplálni iránta.
Tárgyalási tapasztalatokkal a hátunk mögött azt is mindannyian tudjuk, egy beszélgetést, egy-egy kérdést, állítást sokkal személyesebbé tesz, ha a partnerünket megszólítva – nevét a mondanivalónkba szőve - fogalmazunk.
Mégis mi okozza a széles körben terjedő helytelen gyakorlatot?
Az angolszász nyelvterületről átvett technika automatikus alkalmazása és annak a ténynek a figyelmen kívül hagyása, hogy a magyar nyelv rendkívül változatos megoldásokat enged a megszólításra. (Ráadásul a különböző megszólítási módok más-más viszonyról árulkodnak, és más-más benyomást is keltenek.)
Barbara és Allan Pease például A testbeszéd enciklopédiája című könyvükben azt javasolják, hogy az ismeretség első 15 másodpercében mondjuk ki kétszer a másik fél nevét.
Maga a javaslat egyáltalán nem ördögtől való, csak forráskritikával kell viszonyulni hozzá.
- Ez a gondolat angol nyelvterületen – az Egyesült Államokban – született, ahol a névmáshasználat sokkal gyakoribb a nyelv szerkezete okán, és így a rengeteg „you"-t, érthetően, elegánsabb olykor a partner nevére cserélni.
- A „15 másodperces szabály" nem azt jelenti, hogy ha nem éltünk ezzel a gesztussal 15 másodpercen belül, kiestünk a játékból. Mindössze annyit tesz, hogyha módunk van rá (mert a helyzet és a szövegkörnyezet erre lehetőséget ad), akkor mielőbb érdemes élni vele. Ám ennek a gesztusnak nemcsak a partner „elbűvölése" a célja, hanem az is, hogy a saját memóriánkba bevésődjön a partnerünk neve.
- Ráadásul a Pease házaspár nem azt mondja, hogy a keresztnevén szólítsunk meg másokat. Hogyan is tennék, hiszen a keresztnéven szólítás az angolszász nyelvterületen a tegeződést jelenti – amihez felhatalmazás kell.
Három egyszerű szabályt kell szem előtt tartanunk:
- A megszólítás szempontjából elsődleges a kapcsolatunk természete, azaz milyen minőségben beszélgetünk (üzleti, szakmai, magánélet) a partnerünkkel. Ennek alapján dönthetünk, hogy a pozíciója alapján, a vezetéknevén (férfiak esetében) vagy a keresztnevén szólítjuk-e meg a másikat.
- A megszólítást meghatározza az egymáshoz való viszonyunk is: a „rangsor", illetve az ismertség és a bizalmasság szintje. A megszólítás bizalmasabb módját (a pozíción való szólítás helyett például a keresztnéven történő szólítást) a kitüntetett személy jogosult kezdeményezni, és ő is csak akkor, ha a kapcsolat bizalmassági szintje ezt indokolja, egyébként tolakodónak hat.
- A partnerünket olyan néven szólíthatjuk csak, ahogyan bemutatkozott. A becéző formák önkényes használata tolakodónak vagy figyelmetlennek mutat, ami nem jó üzenet.
Vitathatatlan, a néven szólításnak varázsereje van, csak éppen úgy, mint a mesékben, ha rosszul mondják a varázsigét, baj lehet belőle.
S végül…
Igazán nagy hatást nem azzal érhetünk el, ha a bemutatkozás után közvetlenül ismételjük meg partnerünk nevét, hanem ha a mondandónkba szőve, amikor a személyes megszólításnak csakugyan jelentősége van, emlékszünk a másik nevére. Így üzenjük hitelesen: fontos számunkra partnerünk személye, odafigyelünk rá.
Szerző:
üzleti etikett tanácsadó és coach
