Vitathatatlanul szükség volt a törvényi rendezésre, hiszen a korábbi munkajogi kódex az egyes eseteket eldöntő bírói gyakorlatra bízta annak megítélését, hogy a kikötött ellenérték megfelelő-e.

Korábbi szabályozás: egyedi gyakorlatok

A régi munka törvénykönyve általános előírása szerint a munkavállaló a munkaviszony fennállása alatt nem tanúsíthat olyan magatartást, amellyel munkáltatója jogos gazdasági érdekeit veszélyeztetné.

A munkaviszony fennállása alatt e kötelezettség betartatása általában kevesebb nehézséget okoz, a munkaviszony megszűnését követően viszont törvényi előírás nélkül semmi nem akadályozta volna meg a munkavállalót, hogy konkurens cégnél helyezkedjen el. A törvény ezért előírta, hogy a munkaviszony megszűnését követően is helye van versenytilalmi kötelezettségvállalásnak, de ilyen csak megfelelő ellenérték fejében kötött megállapodás alapján és legfeljebb három évig terhelheti a munkavállalót.

A megfelelő ellenérték fogalmának meghatározását tehát a gyakorlatra bízta a jogalkotó. Nem volt ritka az olyan munkaszerződés, amely szerint a munkabér eleve tartalmazza a munkaviszony megszűnését követően a munkavállalót terhelő versenytilalmi kötelezettség ellenértékét. Más esetben a felek külön juttatásban állapodtak meg, amelynek megfelelőségét végül a bíróságnak kellett megítélnie.

Az ellenértéket a gyakorlat általában a munkaviszony megszűnésekori éves bruttó átlagkereset felében határozta meg annyi évre, ahány évre a versenytilalom szólt.

Új kódex: törvényi minimum

Az új munkajogi kódex – a 2012. július 1-jétől részben, idén januártól egészében hatályba lépett 2012. évi I. törvény – két változást hozott ezen a téren. Egyrészt a megállapodás maximális időtartamát a korábbi három évről két évre csökkentette. Ennél hosszabb időtartamra tehát még megfelelő ellenérték fejében sem lehet elzárni a munkavállalót attól, hogy a konkurenciánál helyezkedjék el.

Ami pedig a kötelezettségvállalás ellenértékét illeti, az új törvény a bírói gyakorlatot kodifikálja, amikor kimondja: az ellenérték összegének meghatározásánál különösen arra kell tekintettel lenni, hogy a megállapodás milyen mértékben akadályozza a munkavállalót – elsősorban képzettségére és gyakorlatára tekintettel – újabb munkavégzésre irányuló jogviszony létesítésében. E rendelkezés alapján tehát a megfelelő ellenérték meghatározásánál nem is a jelenlegi munkaviszonyban elért jövedelem minősülhet irányadónak, hanem az adott szakember által a piacon elérhető jövedelem. Hiába van tehát minimálbérre bejelentve a munkavállaló, ha bizonyítani tudja, hogy képzettségével és gyakorlatával milyen jövedelemre tehetne szert más munkáltatónál, akkor igényelheti, hogy a megállapodás ezt a kieső jövedelmet kompenzálja.

Emellett a törvény immár összegszerűen is meghatározza az ellenérték legalacsonyabb összegét: az ellenérték a megállapodás tartamára nem lehet kevesebb, mint az azonos időszakra járó alapbér egyharmada. Ez a rendelkezés azonban csak a legalacsonyabb összegről szól, a munkavállaló ettől függetlenül bizonyíthatja a bíróság előtt, hogy a megállapodás – a fenti szempontok szerint – nem volt értékarányos.

Nehéz-Posony Márton ügyvéd, adótanácsadó