A hazai folyamatokat jellemző koncepcióhiány és a versengés - igaz, ebben az esetben a megoldásszállítók oldalán - akadályozza az elektronikus azonosítás terjedését is.
Ami nem piac, azt nem kell úgy kezelni
Eddig mindössze hétezer e-aláírás került forgalomba, pedig lassan hat éve tart a folyamat. A technológiai megközelítés mellett azonban a mai napig nem jelent meg olyan üzleti modell, amely a felhasználókat érdekeltté tette volna az e-aláírás használatában. Pedig a digitális azonosításra számos ponton lenne igény állam, polgár és önkormányzat relációjában - hangsúlyozza Bódi Antal, és hozzáteszi, hogy ez a szolgáltatás más országokban sem alakul könnyebben, hiszen a 130 millió lakosú Japánban például csupán 28 ezer aláírás van forgalomban. A Kopint Datorg szakértője szerint azonban a folyamatok hatnak egymásra, és a felhasználói igények előbb-utóbb kikényszerítik a megfelelő megoldásokat.
Ma még azonban a magyar lakosság nagyobb része nem kopogtat az ajtón minél szélesebb körű e-szolgáltatásokat sürgetve. Bár a hazai internetpenetráció dinamikusan nő - igaz, az unió más országaihoz képest a leszakadásunk ma jelentősebb, mint öt évvel ezelőtt volt -, jelenleg még a nagyvárosokban is erős heterogenitás tapasztalható.
Amíg ilyen szintű digitális írástudatlanság jellemzi az országot, nehéz globális e-szolgáltatásokat indítani. Jóllehet olcsóbb és hatékonyabb szolgáltatásokat tenne lehetővé, a szociális vagy egészségügyi ellátórendszerek automatizálása szóba sem jöhet, amíg a penetráció és a hálózati hozzáférés kultúrája nem ér el egy bizonyos szintet egy országban. A profitorientált telekommunikációs cégektől azonban nem várható, hogy olyan területen fejlesszenek, ahol az üzletileg nem racionális. Ami nem piac, azt nem is kell akként kezelni, vagyis az állam dolga lenne, hogy bizonyos földrajzi területeken beavatkozással segítse az internet kiépülését, más EU-országokhoz hasonlóan - vélekedik Bódi Antal, hozzátéve: abban, hogy az átlag magyar ember kultúrájában - és itt nem csupán az értelmiségről van szó - a számítógép a megfelelő helyre kerüljön, nem feltétlenül az e-kormányzatnak kell húzóerőként megjelennie.
4 millió állampolgár férne hozzá
Telek Balázs viszont úgy véli, ma már nem lehet a digitális írástudatlanságra fogni azt, hogy az elektronikus ügyintézés nem tud elterjedni Magyarországon. A Nemzeti Hírközlési Hatóság adatai szerint 2007-ben összességében 33 százalékkal, 1 millió 325 ezerre nőtt a vezetékes szélessávú hozzáférések száma, és akkor még nem beszéltünk a mobilinternetről. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy jóval több, mint egymillió háztartás - vagyis óvatos becslés szerint 3,5-4 millió állampolgár, az ország teljes lakosságának 35-40 százaléka rendelkezik internettel. Ezekben a családokban nyilván van legalább egy számítógép, és azt feltételezhetően legalább egyvalaki használja is. Minimum egy családtag tehát alkalmas lenne az elektronikus ügyintézés lefolytatására a hozzátartozók számára is. Nyilván beszélhetnénk arról, hogy ez a szám lehetne jelentősen magasabb is, de ez jóval messzebbre mutató, társadalmi-szociológiai kérdéseket vet fel.
Az Avaya munkatársa szerint a probléma gyökerét az adja, hogy az elektronikus ügyintézési lehetőségről szóló tájékoztatások hiányosak, de maguk a szolgáltatások sem kellően jól használhatók, és a felhasználói bizalmatlanság is gátolja a széles körben elterjeszthető e-ügyintézés lehetőségét. Ehhez járul a szakember szerint a parlamenti közömbösség - tisztelet a csekély számú kivételnek - és a szabályozás hiányosságai.
Megoldásszállítók szerint a forráshiány is hozzájárul ahhoz, hogy ma kevés e-kormányzati projekt indul. Bár uniós források rendelkezésre állnak - az elektronikus kormányzati operatív program keretében még 3 milliárd, az államigazgatási reform operatív program égisze alatt közel 5 milliárd forint a fel nem használt keret -, az ezekhez szükséges társfinanszírozás lassítja a pénzek elköltését. És hogy miért nem indulnak PPP projektek? Mert ehhez a megoldásszállítóknak látniuk kellene a megtérülést. Ezt azonban ma nem érzik biztosítottnak.
