Amikor az argentinok hangosan akarnak tiltakozni valami ellen, akkor általában kanalat és lábasfedőt ragadnak, és azt összecsapkodva adnak hangsúlyt ellenérzéseiknek. December végén tízezrével vonultak Buenos Aires utcáira, hogy az argentin elnök, Maurizio Macri frisseb bejelentett áremelései ellen tiltakozzanak. A „Cacerolazo contra el Tarifazo” azért vonzott tömegeket az utcára, mert az alapvető közszolgáltatások árai emelkedtek meredeken: a földgáz, a víz, a tömegközlekedés és az elektromos áram tarifái 35–55 százalék között nőttek január elsejével. Pedig már 2018 is egyébként nehéz helyzetbe hozta az argentinokat: az éves inflációs ráta 47,6 százalékos volt, a gazdaság 2,6 százalékkal zsugorodott, a lakosság 34 százaléka pedig a szegénységi küszöb alatt él.

Mert Argentína súlyos gazdasági nehézségekkel küzd, már megint. De miért? Az országban minden megvan ahhoz, hogy sikeres legyen. A lakosság képzett, az infrastruktúra jó, jelentősek a nyersanyagkincsek, bőven van földgáz és kőolaj, ráadásul a földterület jelentős része ideális a mezőgazdasági termelésre, és jelentős a turizmus is. És mégis: évtizedek óta egyszerűen az argentin politikusok nem tudnak mit kezdeni a gazdasági helyzettel.

Kép: Pixabay

Pedig az ország sokáig a világ leggazdagabbja volt. Az első világháború idején a harcoktól szaggatott vén kontinensen az argentin a gazdagság szinonimája volt, mivel ebben az államban volt a világon a legnagyobb egy főre jutó jövedelem. A második világháború után sok náci azért (is) választotta menedékéül az országot, mert egészen a hatvanas évekig kiugróan magas volt az egy főre jutó gazdasági teljesítmény. Ezután sorra katonai puccsok következtek, majd Juan Perón (és felesége, Eva) kormányozta az országot. Perón gazdasági hagyatéka máig befolyásolja az argentin politikát: a populista politikus államosította a nagy iparvállalatokat, a fő célkitűzése pedig az volt, hogy Argentína a lehető legtöbb iparcikkből váljon önellátóvá.

Sok populista politikus (peronista) máig vonzónak találja ezeket a gazdasági tanokat. Ugyanakkor az ellenfelek éppen ellenkező gazdaságpolitikát képviseltek: privatizálták a magánszektort és a gazdaság divezifikációja helyett azokra az ágazatokra helyezték a hangsúlyt, amelyek megfeleltek az ország adottságainak. A két gazdaságpolitikai elképzelés, katonai puccsok kíséretében ezért évtizedeken keresztül kölcsönösen rombolta egymás eredményeit. Ugyanakkor –  bármelyik iskola is volt éppen hatalmon – egy dologban mindegyik egyetértett: ha a gazdaságban nehézségek voltak, előszeretettel nyúltak az inflációhoz. A lakosság bizalma megrendült a pesóban, aki tehette, a szomszédos országokban nyitott dollár alapú számlát. Különösen a nyolcvanas évek hiperinflációjában vált ez gyakori szokássá, amikor éves szinten háromezer százalékot is meghaladó mértékben nőttek az árak.

A gazdaságpolitikai csiki-csuki az unortodox megoldásairól elhíresült Christina Kirchner elnök alatt folytatódott az évtized elején: a peronista elnök államosította  (2013-ban) az ország legnagyobb földgáz- és kőolaj-kitermelőjét, az YPF-et, ahonnan kiakolbólította a spanyol Repsolt, a korábbi tulajdonost. Szintén Kirchner volt az, aki arra kényszerítette az országba importáló külföldi vállalatokat, hogy ugyanolyan értékben exportáljanak argentin árukat máshová. Így alakult, hogy a BMW lett Argentína legnagyobb rizsfelvásárlója, a Harley-Davidson pedig az ország borait árulta. Buenos Aires volt a világ egyetlen modern nagyvárosa, ahol hiánycikk volt az I-Phone, mivel az Apple nem volt hajlandó ilyen üzletbe belemenni. Kirchner ezenkívül minden gazdasági megfontolás ellenére hatóságilag alacsonyan tartotta az energiahordozók és közszolgáltatások árait, ami viszont a beruházások elmaradása miatt az infrastruktúra leépüléséhez vezetett.

Mikor a jelenlegi elnök 2015-ben a „Cambiemos” (Megváltoztatjuk) szövetség élén leváltotta Kirchnert, azonnal szakított ezzel a politikával, de a gazdasági bajokon neki sem sikerült úrrá lennie. A Kirchner-korszak unortodox politikájának maradványai mellett a balszerencse is közrejátszik az ország bajaiban: a mezőgazdaságot például rendkívüli aszály sújtotta tavaly, ami elvitte a szójatermés – az ország egyik fő exportcikke – legnagyobb részét. Olyannyira, hogy nemhogy exportra nem jutott, még importálni is kellett a hazai igények kielégítésére. Részben az export bezuhanása miatt a peso drámai gyorsasággal veszített értékéből: augusztusban egyetlen hónap alatt negyven százalékot esett, a jegybank csak drámai kamatemeléssel mentette meg a helyzetet. (Az alapkamat most 50 százalékon áll.)

A Nemzetközi Valutaalap már szinte hazajár Buenos Airesbe, négy évtized alatt nem kevesebb, mint huszonhét alkalommal nyújtott segítséget a meggyötört országnak. Jelenleg azonban az IMF optimista: a gazdasági szakértők szerint 2019 elején Argentína elérte a gödör alját, és megkezdődik a kilábalás. Pont jókor: novemberben elnökválasztás lesz, ha újra Kirchner elnök kerül hatalomra, elölről kezdődhet minden a dél-amerikai országban.