Amióta Magyarországon üzleti világ a világ, amióta van piacgazdaság, léteznek magánvállalkozások, nem volt olyan kormány, amelyik betartotta volna a gazdaságnak, gazdálkodóknak szóló ígéreteit. A Piac és Profit márciusi számában megjelent választásiprogram-összeállítást is sokunk már eleve legyintéssel intézte el, mondván: megint tehercsökkenést ígérnek, s tehernövekedés lesz a vége. Mert rossz tapasztalataink okán biztosak vagyunk benne: újfent ígérnek a gazdaság szereplői életét megkönnyítő államigazgatást, APEH-et, hatósági magatartást; de mihelyt hatalomra jutnak, csak egy jut az eszükbe: minél több adót behajtani rajtunk, állandóan változó szabályok között ugráltatni bennünket, szaporítani a szankciók számát, növelni az adminisztrációs elvárásokat. S teszik ezt majd, mint elődeik, hivatkozással arra, mindez a korrupció és adóelkerülés visszaszorítása érdekében történik, mellveregetve, hogy lám-lám, résen vannak.

Csak mondom, újra mondom, talán időben szólok: a vállalkozó soha nem volt és most sem egyenlő a zavarosban halászó, bűnöző, jövedelmét eltitkoló, tisztességtelen haszonra szert tevő emberfajtával. A vállalkozó nem azért vállalkozik, hogy mások kárára gazdagodjék. Mert valahogy, évtized múltán, még mindig ez van a köztudatban. S e kép kialakulásáért bizony sokat tett a mindenkori kormány, gondolom, azért, hogy a bérből és fizetésből élő, alkalmazottként dolgozó ember szimpátiáját megnyerje. A vállalkozók ellenében.

Pedig politikusainknak, országunk új és régi vezetőinek is már rég tudatosítaniuk kellett volna, s már mindenkinek tudnia kellene: a termékeket termelő, szolgáltató, jövedelemteremtésre, állandó fejlődésre képes és készséges emberek azok, akik nélkül nincs adó. Ha ők nem termelnek jövedelmet, nem teremtenek munkalehetőséget, nem vállalkoznának új és új dolgok megvalósítására, nem kockáztatnák saját vagyonukat, akkor nem lenne pénz a gazdaságban.

Ha nem teremtenének értékeket, nem tudnának adót fizetni. Ha nem foglalkoztatnák önmagukat és a hazai munkavállalók túlnyomó többségét, nem fizetnének bérjárulékokat. Ha nincs adó, nincs költségvetés, nincs a közigazgatásnak pénze, a köztisztviselőnek bére, nem építhetne hidakat a közlekedési miniszter, nem adhatna át új autópályákat a miniszterelnök, nem szórhatnák a százmilliárdokat választási ígéretek címén a politikusok, nem lenne pénz a nyugdíjakra, a beteg emberek ellátására, a pedagógusbérek emelésére. S nem lenne pénz képviselőink megfizetésére.

Nem is folytatom. Reménykedem, hogy az is világos mindenki számára, hogy a kormány vállalkozások számára szánt támogatásainak fedezetét is a gazdaság szereplői termelték meg. Persze ez akkor van így, ha az emberek elé álló felelős kormánytisztviselők, pártvezetők ezt világossá teszik.
A dicsőséget soha nem kérték a gazdaság szereplői. De az már tűrhetetlen, hogy a hatalomért folyó versengésben politikusaink, köztisztviselőink pozíciójukat teljes mértékben félreértelmezik. Saját érdemeikként tüntetik fel, s elhiszik és el is hitetik, hogy országunk gyarapodása, a javak bővülése az ő érdemük, nekik köszönhető, ha az emberek jobban élnek. Még egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az emberek elé kiállva tisztázza, kinek köszönhető, ha a jóból több jut az asztalra. Pedig, ha megtenné, talán megfelelő helyre kerülne az emberek tudatában a gazdaság, a vállalkozó. Talán még oda is eljutnánk, hogy a vállalkozások megbecsülést kapnának vesszőfuttatás helyett, hogy a kormányok, – talán ez lesz, amelyik ezt elkezdi – úgy kormányoznának, hogy kiszolgálnák a gazdaságot, olyan jogszabályokat, adminisztrációt hoznának létre, amelyben alapelv a gazdasági szereplők munkájának megkönnyítése, minél teljesebb körű kiszolgálása.
Azért, hogy azok minél több értéket hozzanak létre, hogy abból mindenki egyaránt gyarapodhasson.
Megint elmondtam. Időben szóltunk, kedves új kormány.