A magyar közvélemény vagyonátrendezést eredményező igazságtételt várt az elmúlt évszázad csaknem minden rendszerváltó fordulata során: az első nagy háborút követően kibontakozó őszirózsás forradalom alkalmával – agrártársadalomként – általános földosztást remélt, a második világégés után az újfent napirendre kerülő földosztáson túlmenően a Horthy-elit javaiból való részesedést, a legutóbbi 1989-es fordulat során pedig felmenői (kommunisták által elzabrált) korábbi ingatlantulajdonának és néhai haszonállat-állományának legalább részleges visszaszolgáltatását. Azonban valamiképp végül mindig úgy hozta a sors, hogy a pártpolitika – legalábbis e tekintetben – adósa maradt a népnek.
Fotó: DepositPhotos.com
A demokrata fórum frakciójának soraiban kibontakozó Justitia-tervezet, illetve az annak nyomán a parlament elé benyújtott (a korábbi állampárthoz kötődő családi kapcsolatokkal rendelkező Sólyom László irányítása alatt álló Alkotmánybíróság által utóbb megsemmisített) Zétényi-Takács-féle törvény meghiúsulása után végképp bealkonyult a nép igazságtétellel kapcsolatos korabeli igényeinek. Hasonlóképp zátonyra futottak az 1956-os események 50. évfordulóján szervezett állami rendezvények során alkalmazott rendőrterror kivizsgálását jogosan elváró szavazótöbbség ebbéli vágyai a 2010 tavaszi „fülkeforradalmat” követő időszakban. A pártapparátusok haszonelvű érdekeltségei akkor is felülírtak mindennemű erkölcsi okfejtést.
Hazánk napjainkban egy kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb jellegű átmeneti állapotban leledzik, melynek kifutása (az EU-s fejlesztési források becsatornázása mellett) egyetlen szakpolitika sikerének, vagy kudarcának lesz függvénye. Amennyiben a 2/3-os parlamenti mandátumtöbbséggel bíró új kormányzat megtalálja a teljes körű (egyidejűleg jogszabályi, intézményi és módszertani) eszközrendszerét a jogszerű elszámoltatásnak, akkor jó eséllyel tartós lakossági támogatottságra tehet szert egy nyugati minta szerinti népképviseleti rendszer kiépítése vonatkozásában. Viszont, ha a korábbi példákhoz hasonlóan – különféle ürügyekre hivatkozva – elsinkófálásra kerül, vagy féloldalasra sikeredik a bűnfeltárás és bűnszankcionálás folyamata, azon esetben mindennemű legitimitását pillanatok alatt veszíti majd el (népszerűségével együtt) a Tisza Párt, illetve annak gyérszámú tagsági köre.
Vagyis a Magyar Péter-féle kormány jövője szempontjából kardinális jelentőségű kérdésről van szó, amit a rendszerváltás utáni első magyar kormánypárt tragikus sorsa is jelez. Ugyanis a fő karakterisztikáját tekintve jó szándékú, de látványosan erélytelen és felettébb ügyetlen MDF támogatottsága a választási győzelmet követő fél év alatt a korábbi tetszési ráta harmadára zsugorodott a tavaszi nagytakarítás elmaradása következtében (és végleg azon szinten rögzült a ’94 tavaszi vereségig bezárólag). Tekintettel arra, hogy a ’90 őszi taxisblokád alatt meglepő amplitúdóval megmutatkozó népi elégedetlenség is nagyrészt ezen össznépi hoppon maradás-érzésnek volt betudható, a Tisza se engedheti meg magának az elszámoltatás negligálásának luxusát.
A mindeddig pusztán jelképes eredményeket felmutatni képes (a kulturális alap körüli támogatási visszásság, a fővárosi kerületi polgármesterek közbeszerzési umbuldája és az ukrán aranykonvoj ügyében), legfeljebb kisebb összegű (marginális jelentőséggel bíró) ügyletek terén eljárás lefolytatására hajlandóságot mutató bűnüldöző hatóságok fölé szükséges helyezni egy – az ügyvolument apparátusi erőforrásokkal bíró – professzionális és elhivatott hatóságot. Evégett folytatta le június 30-ig szóló hatállyal a szakhatóság létrehozása tárgyában a fentebb említett társadalmi vitát az új kormányzat. Viszont már a törvénytervezet első körös változata is feltár olyan jelentős mérvű hiátusokat, melyek a Magyar Péter vezette kabinet elszámoltatási koncepciójának kidolgozottságát, kiérleltségét, koncepciózus jellegét alapjaiban kérdőjelezik meg.
A formálódó tervezet szerint mindössze az elmúlt 5 év kivizsgálására lesz lehetősége a korrupciós ügyekben az adóhatóság, az ügyészség és a rendőrség fölé rendelt főhivatalnak. E filozófiai tévedés nagy károkat okozhat a későbbiekben, hiszen az intézményesült pártkorrupció a kétpólusú pártrendszer keretei között 1998 után bontakozott ki az azóta oknyomozó cikkek sokaságában feltárt 70:30-as arányú közpénzosztozkodás kormányokon átívelő szisztémája keretében. Amennyiben a hatóság nem vizsgálhatja a Fidesz-éra teljes időszakát, valamint a régi baloldal kormányzati ciklusait, akkor napjaink rendszerváltási alapvetése alapvetően veszíti el legitimitását. Ennek folytán a bűnszervezetei korrupciós ügyekben szükséges volna megteremteni az elévülés teljes tilalmát, ami legalább elvi eshetőségét teremthetné meg a korábbi emberöltő és a ’90 utáni rendszerváltó fordulat sorozatos jogtiprásainak.
Célszerű leszögeznünk, hogy a politikai korrupció intézményesült bűnszervezeti változatát ugyan tökélyre fejlesztette az orbánizmus korszaka, azonban e különösen nagy kárértékű bűnszervezeti cselekményformát hazánkban korántsem a Fidesz-éra honosította meg, hanem a régi baloldal a ’89-’90-es ún. spontán privatizációtól kezdődően egészen a Horn-kabinet alatt csúcsra járatott nyomott áras (közvagyonfelélő) globalo-privatizációig bezárólag.
A Tax Justice Network nevű globális pénzmosás-ellenes szervezet még 2010 elején (vagyis az egyazon évi kormányváltást megelőzően) közreadott egy szaktanulmányt, melyben kimutatta, hogy népességarányosan hazánkból repatriálták a világon az 5. legnagyobb pénztömeget világszinten (!) 1980 és 2010 között off-shore számlákra. Ez akkori árfolyamon 24200 USD-t tett ki fejenként a csecsemőket és az aggastyánokat is ide értve (ami akkori ingatlanárakon számolva egy átlagos lakóingatlan árával vetekedett). Ezen – összességében akkori árfolyamon 242 milliárd USD értékű, vagyis a korabeli magyar államadósság háromszorosára és a korabeli éves magyar GDP 2,5 szeresére rúgó – gigantikus mérvű korrupciós jövedelemtömeg nagyságrendjére világít rá, hogy az egész egykori KGST-nagytérségből ezen időszak során off-shore szolgáltatókhoz kisíbolt pénztömeg 24-30 százalékára rúg. Amivel hazánk (mindössze 10 milliós népessége ellenére) a korrupciós veszteségeket összegző világtabella 12. helyén (!) állt akkortájt abszolút értékben.
Az egész magyar állami intézményrendszer, illetve leginkább az igazságszolgáltatás működőképessége alapvetően kérdőjeleződik meg ennek folytán, mégse része napjaink „rendszerváltó” társadalmi diskurzusának a 2010 előtti posztkommunista korszak beható vizsgálata. A hazai egészségügy, oktatás, közlekedés áldatlan állapota nyilvánvalóan összefügg a hazánkból kivont felfoghatatlan vagyontömeggel. A korabeli pénzügyi krízise folytán forráshiánnyal küzdő USA adóhatósága (az IRS) a globális gazdasági krízis során sikerrel oldotta fel a svájci banktitkot (bárminemű joghatóság nélkül). Ennek során egy nagy volumenű amerikai adóelkerülőkből álló (összességében 4450 fős) titkos számlatulajdonos csoport adatainak átadására bírta rá 2009-ben az UBS bankcsoportot és a svájci kormányzatot egy diplomáciai külön-megállapodás keretében. Ezt követően önfeljelentések révén 56 ezer (!) adófizető polgár korrigálta az USA területén korábbi bevallásait. Ezen egyetlen akció keretében 11 milliárd USD folyt be az amerikai államkasszába, valamint 0,78 milliárd USD büntetést is fizetett az USB ezen felül az USA kormányzata számára, így a világ legerősebb államának teljes nyeresége az akciósorozat végén 12,8 milliárd USD-re volt tehető.
A fentiek szerint bőven volna tennivalója az illetékes magyar hatósági körnek külhonban a 2010 előtti időszak vonatkozásában is. Az 1980 és 2010 közötti hazai szervezett bűnözői bűncselekmények kárértékéhez viszonyítva a 2010 és 2026 közötti (60-100 milliárd USD-re becsült) korrupciós jövedelemtömeg már-már „elenyésző”, hiszen a fideszes korszak síbolása a posztkommunista időszak kártételének „mindössze” 25-41 százalékára rúg.
A fentiek alapján jogosan vetődik fel a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e legitim módon küzdeni teszem azt a Matolcsy-családhoz és annak klientúrájához fűződő MNB-csalássorozat ügyében a Transparency International és az ÁSZ vonatkozó becslése szerint 750 millió USD és 1,4 milliárd USD közé tehető kárérték tárgyában, ha nem vonjuk górcső alá a Surányi György első jegybankelnöksége alatt elherdált aranykészlet nyomott áras kiárusításának korabeli közbotrányát? Ugyanis az 1990-ben lezajlott utóbbi botrány vonatkozásában mai dollárértéken és jelenlegi aranyérték mentén kalkulálva a jegybanki aranyeladási tranzakción képződött veszteség 1,5 és 3,65 milliárd USD-re rúg. Amennyiben a dollár-árfolyam időközbeni erősödését nem kalkuláljuk bele e számításba (a 43,5 tonna arany eladását célzó ügyleten elszenvedett veszteség részleges ellensúlyozása céljából), akkor 5,3 milliárd USD „bruttó” veszteséget kapunk. A korabeli 65 milliárd tonna magyar aranyfedezetnek a 67 százaléka került akkortájt ebek harmincadjára, melynek piaci értéke napjainkban az 1990-es szint 11-szeresét érné (megközelítőleg 2100 milliárd forintot).
Még e fenti – csaknem értelmezhetetlen – veszteségnél is több nagyságrenddel tesz túl a magyar állam privatizációs vagyonvesztesége, hiszen az államszocializmus utolsó (1989-es) vagyonleltárának tanúsága szerint a közvagyon korabeli értéke 4000 milliárd forintra volt tehető (ami mai értéken mintegy 106800 milliárd forinttal volna azonos), amivel szemben 1000-1200 milliárd forintra rúgott a rendszerváltás-korabeli magyar államadósság (akkori árfolyamon 50-60 forint volt 1 USD). Vagyis bő háromszorosa, közel négyszerese volt az állami vagyon értéke az államadósságnak a rendszerváltást megelőzően hazánkban. Ha az állami vagyon mai könyv szerinti (24 ezer milliárd forintnyi) értékét levonjuk mindebből, akkor a magyar állam privatizáció miatti vagyonvesztése napjainkra 82200 milliárd forintot tesz ki (azaz 230,3 milliárd USD-t).
Fontos megjegyeznünk, hogy a jelenlegi közületi vagyon 4/5-e fizikai infrastruktúrákba (leginkább közművekben, építményekben) manifesztálódik, míg az államszocialista közvagyon felerészt (pontosabban 50-55 százalékban) iparvállalatokban és állami gazdaságokban testesült meg. A korabeli magyar állami vagyon térségi összevetésben kimagasló értéke abból fakadt, hogy e relatíve magas hozzáadott-értékű (késztermék-előállító) reálgazdasági komplexum éves aggregált termelési értékének közel 45-50 százaléka évről-évre a KGST-piacon kívül került értékesítésre (ún. nem rubel elszámolású tőkés és fejlődő országokban) szemben a többi államszocialista gazdaság 20-25 százalékos vonatkozó átlagával.
Ha helytálló a körtudomású újságírói becslés, miszerint a Fidesz elmúlt 16 évnyi intézményesült korrupciójának kárértékéből 18-szor lehetett volna megépíteni a budapesti M4-es metróvonalat, akkor az összességében 477,6 milliárd USD-re rúgó 1980 és 2010 közötti teljes hazai korrupció kárértékéből 107,5-szer (!) lehetett volna megépíteni a négyes metróvonalat szeretett fővárosunkban.
Mindennek ellenére érthetetlen (vagy nagyon is érthető) módon mindeddig egyetlen kormány se próbálta meg – az USA kormányzatának példája szerint – titkosszolgálati módszertannal, nemzetközi adóügyi információcserével, INTERPOL-kooperációval elősegítve felkutatni és hazatranszferálni az elmúlt két emberöltő külhonba menekítve eltulajdonított magyar közforrásait. Ennek fényében vitathatatlan, hogy a bukott fideszes elit korrupciós mechanizmusának felszámolásán túlmenően mindezen – eddig látványosan elhanyagolt – szakmapolitikai részterületek ellátásának is a leendő vagyon-visszaszerzési fókuszú közhivatal feladatkörét kellene képeznie. Hiszen siker esetén a jelenleg 9 százalékos hiánymutatóval működő állami büdzsé tartósan többletbe fordulhatna bárminemű lakosságot sújtó restrikció alkalmazása nélkül, illetve nagyságrendekkel több közforrás állna rendelkezésre a klasszikusan kormányzati válságterületeknek minősülő közszolgáltatási szegmensek (pl. oktatás, egészségügy, tömegközlekedés) működtetésére, valamint a perifériamegyék felzárkóztatására.
Az Orbán-i radikális jobboldal társadalmi bázisának vészes eróziója a 2019 őszi helyhatósági voksoláson a fővárosi kerületek döntő részében és a megyeszékhelyek némelyikében elszenvedett vereség során kezdett láthatóan megindulni. Először a Fidesznek nem az abszolút szavazattömege csökkent, hiszen 2022-ben még nyerni volt képes az orbánista hatalmi konglomerátum az elsőként egyesülő ellenzék felett, hanem „pusztán” a képzettebb, jobb jövedelmi és vagyoni hátterű nagyvárosi szavazók hagyták ott a jobboldali tábort, akik helyére idősebb, alulképzettebb, vidékiesebb szavazói csoportok érkeztek. A Fidesz-bázis minőségromlásának egyik kiváltó oka lehetett az életszínvonal-javulási dinamika mérséklődésén túlmenően a 2010 előtti rendőri túlkapássorozat és a pártokhoz köthető korrupciós ügyek miatti elszámoltatás egyöntetű elmaradása (néhány gumicsontként a média elé vetett fővárosi önkormányzati és kerületi botrányt leszámítva a Demszky-Hagyó-éra végnapjaiból). A fideszes erkölcsi tőke teljes erodálódása és az emiatti megsemmisítő vereség végül 2026 tavaszán következett be. A 70:30-arányú pártközi osztozkodás egyik kialakítójaként, haszonélvezőjeként nyilván nem is volt érdekelt a korrupciós mechanizmusok feltárásában még a régi baloldal esetében se az Orbán vezette hatalmi központ (nemhogy saját szervezete vonatkozásában), így a rezsim nem kerülhette el végzetét.
Természetszerűleg vetődik fel a kérdés, hogy a közel másfél évtizedig az orbánista elit másodvonalának részét képező (így nyilván élvonalbeli fideszes kapcsolatrendszerét megőrző) Tisza párti vezérkar vajon mennyiben lesz érdekeltté tehető egy hosszabb időszakra visszatekintő korrupció-feltárásban. Különösképp helytálló e kérdésfelvetés az új kormánypárt balliberális pártkötődésekkel bíró szakértői háttere esetében. Romániában a 2002 szeptemberében alapított korrupcióellenes ügyészség (a DNA) működése a teljes régi politikai elit felszámolását idézte elő. Vagyis a pártok feletti korrupciófelszámoló modellnek még térségünkben is vannak sikeres példái, melyek alkalmazhatók volnának kellő mérvű kormányzati akarat megléte esetén, amennyiben a tömegmédia-felhajtást mesterien gyakorló Magyar Péter vezette kabinet a társadalmi mélyszerkezetekben is érzékelhető valódi rendszerváltást akarna. A Tisza Párt sorsának zálogát jelentő alapkérdésre választ a közeljövő fogja megadni a közvélemény-kutatások fényében jelenleg még bizakodó közvélemény számára. A közbizalom hamar elenyészik, a homokóra villámgyorsan pereg.
