Az elmúlt hetekben tehát két iparág is elővette saját múltját azzal, hogy folytatja. Pedig anno okkal zokogott az egyik csapat akkor, amikor az utolsó P20-as, ikerhengeres, európai mércével is a legjobbak közül való motorkerékpár legördült a Csepel Művek szerelő soráról. Akkor konstruktőrök, szerelők, s persze az öntvényektől kezdve a rugókon át a krómozott küllőkig fődarabokat és alkatrészeket helyben gyártók százai tudták, milyen is az igazi motorkerékpár. A '70-es évek közepén az akkori csepeli "HR-esek" azonban szétterítették a tröszt többi üzemében a felszabadult munkaerőt, volt, aki biciklit tervezett tovább, volt, aki ugyanúgy készített küllőt, de volt, aki a kerületben nyitott motorszerelő műhelyt. És talán volt egy-két ember, aki a gyár helytörténeti múzeumába bevitte papíron - és emlékeiben - a tudást: milyen is volt Európa akkori legjobb motorja, melynek gyártásához anno hogyan kellett megszervezni a minőséget. Harminc éve mindennek. De most valakinek eszébe jutott feltámasztani a halottat: gyártani kezdik a csepeli motorkerékpárokat.
Kivel?
A másik visszaköszönő múlt pár napja működik is, Kelenföldön alámerültek az új idők metróépítői. Vajon az e szakma egykori művelői azok, akik például anno a Szabadság tér, a Deák tér, a Szent István tér alatti aknákba mentek le nap mint nap, avagy később átfúrtak a Duna alatt, még később pedig a Nyugatinál, a Kálvin térnél - ahol maholnap ismételhetnek is - szolgálták ki az akkori pajzsokat? Bizonyára az egykori keszonembereknek legfeljebb a gyermekei lehetnek azok, akik metrót építhetnek, de az mégsem valószínű, hogy tömeges jelenség lenne az apáról-fiúra öröklődő "metrózás", mélyművelésű bányászkodás. Nem is lenne meglepő, ha maholnap a föld alatt nem ízes palócos, például mátraterenyei tájszólással kommunikálnának egymással az emberek, hanem az orosz, esetleg az ukrán lenne a munkanyelv, már csak azért is, mert az utolsó nagyobb létszámú honi szervezett bányászcsapat talán még most is Spanyolországban találja meg nap mint nap a maga tárnáját. De ezzel együtt is igaz, több évtizednyi pauza után ismét épül metró Budapesten.
Kivel?
Azokkal, akik például műszaki leírásokból, tankönyvekből ismerik a mesterséget, a Pannónia, a P20-as gyártását, vagy a kettes és a hármas metró pajzsának kiszolgálását. Két szinte teljesen kihalt szakmakultúra felkent - de már új - papjai kezdik újra tehát. Milyen sikerrel? Hozott, a múltból megőrzött, átörökített anyagból bizonyára nem nagyon csipegethetnek, de kérdéses, hogy a mai világ akar-e, tud-e, mer-e tudásért, hajdani praktikákért és munkaszervezésért három-négy évtizedet visszaballagni az időben? Vagy elég az, hogy egyszer végigsétálnak a csepeli gyártörténeti múzeumon, aztán gyártanak ma, mai környezetben motorkerékpárt és azt mondják, hogy ez a folytatás, aki nem hiszi, járjon utána. Ugyanígy igaz, hogy fúrják a lyukat a Dunáig, meg majd alatta és tovább is, s talán még irányt sem tévesztve tényleg eljutnak a Keletiig.
A 2007-es P20-asok gyártói és a Kelenföldről startolt keszonemberek idővel válaszolnak is a kérdésekre, arra, hogy elszakadtak-e teljesen az egykori munkakultúrától, szakmai értékektől, avagy csak-csak visszasírják a "nagy elődöket"? Meglehet, a motorosok és a metrósok akár még üzennek is napjaink HR-eseinek, iparosainak, cégvezetőinek, befektetőinek: a kidobott mesterségek utolsó maradványembereit mégsem kellene SOS-tempóban nyugdíjazni, kitiltani tervezőirodából, konstruktőri műhelyből, gyárból, munkapad mellől, vagy éppen eltávolítani a dédpapa életkorú doktor bácsikat az ő ősöreg rendelőikből. A régi utolsói az új idők elsőit még betanítják, pályára állítják, s akkor nem megszenvedni, hanem új feltételek között "csak" megújítani kell a jövő termékeit.
Készülni az ilyen jövőre - talán nem késő. Ma még. És holnap?
