Vajon nem az történik, hogy míg az olimpiai bajnok magasugró felülről viszi át a lécet, mi átsétálunk alatta? Ilyen kényszerképzete támad annak, aki olimpiai készülődésünk újabb stációját volt szerencsés elolvasni a múlt heti közleményekben.
Tény, sem a magasugró bajnok, sem mi nem verjük le a lécet. Akkor tehát az atléta is, a magyar gazdaság is alkalmas az olimpiára? A választ nem biztos, hogy az ötkarikás játékok kiadásairól és bevételeiről szóló számítások minőségében kell keresnünk, azok nyilván kibírnak minden kritikát. Hanem annál a magyaros gazdaságpolitikai fogathajtásnál - nem olimpiai szám -, amelyiknél két lovat fognak be, egyet előre, egyet pedig hátra. Az egyik mén az, amelyik kiigazításokkal, megszorításokkal a költségvetés bevételi oldalán teremt rendet és előkészíti a stabilitás fájdalmasan bonyolult és nehéz eszközét, a több alfejezetből álló reformot. A fogat másik oldalához befogott jószág éppen a múlt héten Brüsszelben újságírók előtt ismételte meg önmagát, adócsökkentéssel, ilyenformán növekvő külső és belső adóssággal, hitelképesség-romlással építkező politikáját. Azt a megoldást, melynek hasonmására emlékszünk főleg 2001-ből, mikor is sok és mind megfizethetetlenebb állami megrendeléssel "felfűtött" üzleti szektorral és lakáspiaccal, vállalkozói helyzetbe hozással bőven rendelkeztünk, de például a nagy elosztó rendszerek reformjával változatlanul nem.
Hogyan lehet egyet akaró, egyfelé húzó gazdaságpolitika hiányában olimpiát álmodni, amikor a meglévő bajaink leküzdése is emberpróbáló feladat, s ha látunk is valami fehéret az alagút végén, még nem tudjuk, hogy az a szemből érkező vonat, avagy valóban a kijárat? Ma mintha inkább az lenne kérdés, hogy a jelenlegi alapokra építkezzünk-e, vagy előbb tényleg teljesen romba döntünk mindent, letakarítjuk a törmeléket, s csak aztán kezdünk el új alapokat kiásni, falakat felhúzni. Az összesen 1500 milliárd forintnyi olimpiai többletberuházást, amelyből 770 milliárd terhelné a központi költségvetést, vajon hogyan érti a PwC és a Budapesti Olimpiai Mozgalom? Úgy-e, hogy megelőzőleg már minden lényeges öntatarozásba beruháztunk és erőinket tényleg csak az újabb nagy cél teljesítésére koncentráljuk? Vagy lesz egy sziget, amelyik az olimpiáé, s lesz a többi, lesz az a katyvasz, amelyik a továbbra is vajúdó, jobbról is, balról is, az utcáról is megfúrt nagy elosztó rendszerek formájában ölt testet például?
Nem kéne visszatérniük mozgalmár olimpikonjainknak a magasugráshoz? Az olimpia bármennyire is játék, annyira mégsem az, hogy önmagunk karikatúrái legyünk, ha azt hisszük, hogy elégséges teljesítmény a léc alatt átsétálni, mondván, emelt fővel csak ennyire vagyunk képesek.
