Nem lesz Mammut III. – garantálta magának, s persze a külvilágnak Kenyeres Sándor akkor, amikor felavatták a kettes számmal jelölt bel-budai üzletházat. És úgy is történt, oly annyira, hogy a műfajt magát is abbahagyta, pedig több volt mint nyilvánvaló: Pécsett, Debrecenben, Szegeden könnyű, olcsó sikerhez juthatott volna a Kenyeres-csapat. E városokból érkeztek a felkérések, kelendő volt a Mammut-licenc. A Budai Belváros üzletház együttesének egykori kitervelője, részben finanszírozója és tulajdonosa hű maradt önmagához, nem folytatta ezt a típusú ingatlanfejlesztést. Pihenőt engedélyezett magának, hogy aztán – szokásának megfelelően – egészen más területen keresse boldogulását.

A villamos mérnök végzettségű ingatlanspecialista a mamutok után kijelentette: nem tud annyit keresni vállalkozáson, projekten, hogy be ne fejezze, ha úgymond "kijátszotta magát". Csak később lehetett messze nem hivatalos helyekről hallani, hogy Kenyerest megint érdekli valami, a budai dombok mögött lakóparkot akar építeni, de hogy milyet, azt nem volt két ember, aki ugyanúgy tudta volna. A titok a minap megszűnt titoknak lenni, maga Kenyeres Sándor állt elő a hírrel, az M1-es jobb oldalán, Zsámbék térségében nem házakról álmodik, hanem oda tervezi a magyar szilícium völgyet, Európa innovációs parkját.

A Polus, a Westend City, a Nemzeti Színház ingatlanfejlesztő beruházója, Demján Sándor az utóbbi időben ugyancsak kevesebbet szerepel a nyilvánosság előtt, már csak azért is, mert fárasztja, kikezdi őt is az a hivatali bürokrácia, amelyik a TriGránit nevéhez kötődő dél-pesti, dél-budai projektek fejlesztését lassítja, vagy éppen a Ferihegyi repülőtér és a Nyugati pályaudvar közötti gyorsvasút megvalósítását akadályozza. Demján Sándor is visszább vonul, s magánberuházásaival foglalkozik inkább. Csak elvétve csurran-csöppen hír arról, hogy – ugyancsak Buda határában, az M1-estől balra – Páty térsége miként gyarapszik. Hallani arról, hogy azon a környéken tavat, benne szigetet alakít ki a nagyvállalkozó, alighanem idegenforgalmi kuriózum születik maholnap.

Maradjunk a térségben, a Közép-Dunántúl azon vidékén, mely ugyan már egy másik megye, Fejér felségterülete, de a mai autós világban szinte csak pár percnyire találtatik a zsámbéki, a pátyi térségtől. Székesfehérvár városában éppen a minap hangzottak el dicsérő szavak, egy konferencián a gazdasági miniszter méltatta a közigazgatási határokat szerencsére jó ideje mellőző helyhatóságokat, s persze vállalkozásokat, hogy készek és képesek immáron egy évtizede regionális fejlesztésekben, tőkevonzó programokban gondolkodni és cselekedni. A nyugati országhatártól Fehérvárig vezető 8-as út mielőbbi továbbvezetése Dunaújvárosig – Csillag István szerint – arra is jó, hogy megteremtődjék a két város és Budapest alkotta háromszög befektetés-ösztönző felértékelődése.

Rossz szóvicc az, hogy két partizán és az állam áll össze azért, hogy a közép-dunántúli térség tudományos, ipari és idegenforgalmi vonzerejét megsokszorozza? Igen, rossz szóvicc – hiszen eddig senki és semmi nem állt össze, egyszerűen három sziget éli három önálló életét. Még szerencse, hogy szomszédai egymásnak, szinte összeérnek, összekapcsolódnak. A partizánok módjára, rejtőzve, többé-kevésbé titokzatosan ügyködő zsámbéki és pátyi nagyvállalkozók persze ugyanúgy nem a semmiből hozzák létre az innovációs parkot, az idegenforgalmi alkalmatosságokat, az 8-as utat meghosszabbító állam sem a lakatlan pusztán vezeti át a betoncsíkot. A térség már jó ideje vonzza a tőkét, kínálja magát befektetőnek, beruházónak.

A kérdés nem is lehet más, mint az, hogy miért szigetekként fejlődnek, bővülnek, gazdagodnak ezek a vidékek? A büszkeség húzza és akadályozza a kormányzatot is, az üzletembereket is, hogy nagyot alkossanak – de egyedül? A fehérvári befektetés-ösztönzési konferencián az M1-es jobb és bal „partján” fejlesztők elgondolásairól véleményt kérő újságírónak az állam képviselője többet nem is mondott, mint annyit: tegyék, miért is ne? Meglehet, e négy szó is több mint bíztatás. De elegendő-e az, hogy – az egykori szóhasználattal – már az is segítség, ha nem ellenzik? Szerencsésebb talán mégis az lenne, ha a szigeteket hidak kötnék össze, vagy ha azok nem, legalább pallók. A mai korban bizonyára kevés az, ha csak jó szándékkal, vélhetően sok pénzzel, de csupán az egyéni fantáziára hagyatkozva épül, bővül, fejlődik egy-egy kis térség. Madách Imrével szólva: A kor folyam, ami visz, vagy elmerít,/ Úszója, s nem vezére az egyén.