A nemzetközi együttműködések leépültek, a nyugati technológiához való hozzáférés drámaian beszűkült, és mindez gyorsan megmutatkozott a számokban is: míg 2014-ben Oroszország még a világon indított kis műholdak 27 százalékáért volt felelős, 2024-ben ez az arány mindössze 3 százalékra csökkent. Elemzésünk azt járja körül, milyen problémákkal és strukturális nehézségekkel küzd ma az orosz űripar, és mi áll a drámai visszaesés hátterében.

Egyre távolabb az élvonaltól

A 2024-es év ismét rávilágított arra, hogy az Ukrajna ellen indított háborúja miatt mennyire megingott Oroszország pozíciója a nemzetközi űriparban. 2024-ben Oroszország 17 rakétát indított útnak. Bár a 17 kilövés technikailag nem számít rossznak – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy például 1962-ben vagy a világjárvány éveiben még ennél is kevesebb volt –, a tendencia vészjósló: az orosz űrprogram aktivitása harmadik éve csökken, miközben más országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Kína, rekordokat döntenek.

A kontraszt különösen éles. Míg az orosz állami űrügynökség, a Roszkoszmosz (Orosz Szövetségi Űrügynökség) 2024 elején még 40 indítást vizionált, végül kevesebb mint a felét sikerült teljesíteni. Eközben az Egyesült Államok 152, Kína 65 rakétát küldött az űrbe. Oroszországot már nemcsak a nagyhatalmak előzik meg: például Új-Zéland 13 indítással már majdnem utolérte Moszkvát.

Oroszország műholdas jelenléte is egyértelműen alulmúlja a vetélytársak által birtokolt műholdak számát. 2023-ban mindössze 181 orosz műhold keringett a Föld körül. Ezek közül csupán 16 volt polgári, 28 pedig katonai földmegfigyelő eszköz – a többi különféle tudományos, navigációs, illetve kommunikációs célokat szolgált. Ez a flotta méretében és technológiai diverzitásában is messze elmarad a globális élvonaltól. Főleg úgy, hogy mindegyik műhold kizárólag állami tulajdonú: nagyobb mértékben Honvédelmi Minisztréium, kisebb mértékben a Roszkoszmosz tulajdonában vannak.

Ugyanekkor az Egyesült Államok 2023-ban már 5184 műholdat üzemeltetett, köztük 502 földmegfigyelő egységgel – ezek jelentős része nem állami kézben volt, elég csak a SpaceX-re vagy más magáncégekre gondolni. Kína, amely néhány éve még Oroszországgal nagyjából egy szinten mozgott, már 628 műholdnál tartott. A N2YO műholdkövető oldal és a Moszkvai Űrklub számításai szerint 2025-re Oroszország flottájának el kellett volna érnie a 307 egységet, míg az Egyesült Államok 8393, Kína pedig 990 műholdat tervezett működtetni. Moszkva célja immár nem a felzárkózás, hanem csupán a lemaradás mérséklése.

A lemaradás az arányokban is látszik. Ha 2010-es évek egyes éveiben minden negyedik Oroszország által indított kis műhold volt, akkor 2024-ben minden 30.

Hátrány a harctéren

Az orosz katonai űrprogram mindig is zárt rendszerként működött. Éppen ezért sokakat meglepett, hogy Ukrajna elleni invázió kezdetén az orosz haderő meglepően gyenge műholdas hírszerzési kapacitásokkal rendelkezett. A háborút megelőző évben Oroszországnak egyetlen kereskedelmi célú földmegfigyelő műholdja sem volt. Ez különösen kritikus hiányosságnak számított egy olyan konfliktusban, ahol a precíziós csapásokhoz és a célpontok pontos beazonosításához elengedhetetlenek az időben frissülő műholdas képek, amit a kereskedelmi műholdak sokkal hatékonyabban végeznek.

Eközben Ukrajna – amerikai támogatással – hozzáférést kapott olyan kereskedelmi szolgáltatók felvételeihez (például a Maxar vagy a Planet Labs), amelyek napi rendszerességgel képesek voltak megfigyelni az orosz csapatmozgásokat. A Pentagon birtokában lévő több ezer műhold – köztük számos civil és magánüzemeltetésű – valós idejű előnyt biztosított az ukrán fél számára. A hozzáadott érték óriási volt: minél több műhold kering egy adott régió fölött, annál gyakrabban észlelhetők parancsnoki központok, fegyverraktárak vagy mozgásban lévő tüzérségi egységek stb. Oroszország viszont 2022-ben, közvetlenül a háború kitörése után, azonnal szembesült a hírszerzési aszimmetria következményeivel, amelyek nemcsak taktikai, hanem stratégiai hátrányt is jelentettek. Az ukrán csapások gyakran meglepetésszerűek és pontosak voltak, ami arra utal, hogy Kijev részletes információkkal rendelkezett az orosz hátország mozgásairól. Ezzel szemben Moszkva gyakran „vakrepülésben” irányította csapatait – saját, hiányos eszközparkja miatt.

A Kreml 2022-ben szinte azonnal reagált: leváltották a Roszkoszmosz vezetését. A kevés eredményt felmutató (és inkább politizáló, mintsem dolgozó) Dmitrij Rogozin helyére a hadseregben tapasztalatot szerzett Jurij Boriszov került. Ugyanakkor ezzel a váltással a probléma lényege nem változott. Boriszov többször is elismerte, hogy Oroszországnak sürgősen növelnie kell orbitális jelenlétét, de a célkitűzések – például az évi 250 műhold gyártása – egyelőre irreálisnak tűnnek, mivel a Roszkoszmosz jelenlegi kapacitása még az évi 40-et sem éri el. Ráadásul az sem világos, honnan szereznének megfelelő alkatrészeket a szigorú nyugati szankciók árnyékában.

2025 februárjában újabb vezetőcsere történt: Vlagyimir Putyin kinevezte Dmitrij Bakanovot, aki korábban az űrszektorban is dolgozott. Egyelőre azonban nem látszik, hogy Moszkva valódi szándékot mutatna az Elon Musk nevével fémjelzett modell adaptálására – vagyis arra, hogy a magánszektor húzza magával az állami projekteket.

Az orosz űrkutatási ágazat szerkezetét meghatározza a Roszkoszmosz dominanciája: ez a központi szereplő egyszerre szabályozza, irányítja és finanszírozza a legtöbb hazai űrtevékenységet. Az ilyen mértékű központosítás látszólag hatékony irányítást sugall, valójában azonban jelentős mértékben akadályozza a magánszektor kibontakozását. A Roszkoszmosz engedélyeket ad ki, állami megbízásokat oszt, berendezéseket rendel, és a kereskedelmi projektek koordinálása is a kezében van. Ebben az összefüggésben nem meglepő, hogy a magáncégek alig kapnak teret (az egyetlen sikeres magánvállalat vezetője már évek óta emigrációban él), és a piaci verseny gyakorlatilag csak papíron létezik.

A Roszkoszmosz hosszú időn át az embereket szállító űrrepülésekre építette presztízsét – ez a terület a Szovjetunió örökségeként különösen fontos szerepet tölt be az orosz nemzeti identitásban. Különösen 2011 után, amikor az Egyesült Államok leállította a saját űrprogramját, és a NASA kénytelen volt helyet vásárolni az orosz Szojuz űrhajókon. Ez anyagilag is kifizetődő volt Moszkva számára: 14 év alatt a Roszkoszmosz közel 4 milliárd dollárnyi bevételhez jutott az amerikai megrendelésekből. Ezzel sikerült fenntartani a Nemzetközi Űrállomáson való orosz jelenlétet, sőt, nyereséget is termelni.

Ez a rendszer azonban 2020-ban megváltozott, amikor az amerikai magánszektor – különösen a SpaceX – belépett az embert szállító űrrepülések piacára. Bár létrejött az úgynevezett „keresztrepülési” megállapodás, amelynek keretében amerikai űrhajósok orosz járműveken, illetve orosz űrhajósok amerikai űreszközökön repülnek, az együttműködés súlya csökkent. A Nemzetközi Űrállomás 2028-ra tervezett leállítása pedig végképp új helyzetet teremt.

Oroszország válasza erre a kihívásra a ROSS, az új orosz orbitális állomás terve. Eredetileg 2023-ra ígérték, jelenleg 2027 és 2033 között várható a modulok fokozatos felbocsátása. A hivatalos narratíva szerint az állomás a nemzeti érdekeket szolgálja, különösen a földmegfigyelés területén – azzal az indoklással, hogy „a Nemzetközi Űrállomásból csak Oroszország töredéke látszik”. A gyakorlatban azonban az állomás inkább szimbolikus projektnek tűnik. Mérete korlátozott, nem állandó legénységű, tudományos haszna megkérdőjelezhető – ráadásul a tervezett magasabb pálya a nemzetközi együttműködés szempontjából sem kedvező (bár ennek vannak előnyei is).

Kritikus hangok szerint a ROSS elsődleges célja nem a tudományos előrelépés, hanem a meglévő ipari és szakmai kapacitások fenntartása. A projekt kritikusok szemében a szektor „mesterséges lélegeztetőgépen tartását” jelenti. Ha ugyanis megszűnne az emberes űrrepülés, az olyan kulcsfontosságú vállalatokat, mint az Energia – Oroszország egyik vezető űripari cége – nem lehetne tovább működtetni. Ez pedig komoly presztízsveszteséget jelentene a kormányzat számára, amit nyilvánvalóan igyekszik elkerülni.

A globális trendekkel összevetve látható, hogy míg a világ más részein – különösen az Egyesült Államokban és Kínában – az űripar egyre inkább gazdasági motor szerepet tölt be, addig Oroszországban továbbra is a katonai és szimbolikus szempontok dominálnak. Ennek következtében Moszkva nemcsak lemarad a technológiai versenyben, hanem fokozatosan kiszorul abból az „elit klubból” is, ahol az emberes űrjelenlét már nem cél, hanem eszköz a tudományos és gazdasági fejlődés szolgálatában. (Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány)