USMCA: Az államok gazdasági szuverenitásának erősítése

Már Trump első elnökjelölti kampányának is az egyik fő üzenete az Egyesült Államok által megkötött szabadkereskedelmi egyezmények felülvizsgálata volt. Hatalomra kerülése után Trump azonnal felmondta az Obama-kormányzat által frissen aláírt, de még nem ratifikált Csendes-óceáni Partnerségi Megállapodást, majd újratárgyalta az évtizedek óta hatályban lévő Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt, a NAFTÁ-t.

A NAFTA helyébe lépő Egyesült Államok-Mexikó-Kanada Megállapodás (USMCA) – mely Trump első elnöki ciklusának utolsó évében lépett hatályba – új kereteket szabott az észak-amerikai kereskedelemnek, és növelte a fogadó államok mozgásterét a nemzetközi befektetések szabályozására. Ezek közül talán legfontosabb a befektetők által igénybe vehető nemzetközi vitarendezési mechanizmus hatókörének korlátozása volt.

A NAFTA lehetőséget adott a külföldi befektetőknek, hogy kártérítést követeljenek a fogadó államtól, ha úgy vélték, hogy az adott állam intézkedései közvetlenül vagy közvetve sértik a befektetéseiket. A NAFTA ezeket a vitákat – más modern befektetési egyezményekhez hasonlóan – nemzetközi választottbíróságok hatáskörébe utalta. A rendszer kritikusai szerint a mechanizmus korlátozta az államokat legitim társadalompolitikai és környezetvédelmi céljaik megvalósításában.

A USMCA jelentősen átalakította ezt a rendszert: mindenekelőtt jelentősen szűkült az igénylők és az érvényesíthető igények köre. Bizonyos kivételektől eltekintve a befektetők csak akkor nyújthatnak be keresetet, ha a fogadó állam nyíltan kisajátítja befektetésüket vagy más befektetőkhöz képest hátrányosan kezeli őket. A NAFTA alatt leggyakrabban felhívott jogalapok – az ún. „közvetett kisajátítás” és a „méltánytalan bánásmód” például arra hivatkozva, hogy a befektetés remélt jövedelmezősége a támadott kormányzati intézkedések hatására csökkent – már csak a befektetők szűk köre számára érhetők el.