A piaci alapon életképtelen zöldprojektek pedig további 100 milliárd euróval forrást kapnak a most felálló 500 milliárd eurós infrastruktúra alapból, fokozatosan teljesen kannibalizálva azt. Hiába élénkítik majd az adósságból finanszírozott megrendelések a gazdaságot, a német versenyképesség hanyatlása nagy valószínűséggel folytatódni fog.
„Mit akarhatnak még…?” , fakadt ki Friedrich Merz a német Zöldekre a választások utáni alkudozás során. A párt ugyanis nagyon magas árat kért el azért cserébe, hogy támogassa a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) koalícióját az adósságfék – kétharmadot igénylő – eltörlésében és a rendkívüli méretű infrastruktúra és védelmi alap felállításában. A végeredmény lényegében az, hogy a radikális zöldátállási stratégia folytatódik, mintha a választásokon mindössze 12 százalékot elérő Zöldek a kormánykoalíció tagjai lennének. Csak immár sokkal nagyobb, adósságkibocsátásból finanszírozott erőforrások birtokában.
Ezen a ponton érdemes áttekintenünk, hogy milyen stratégia hibákat követett el eddig a német gazdaságpolitika. Ezeket Merz a CDU kancellárjelöltjeként maga is hevesen kritizálta a kampány során:
Németország úgy állt neki a zöldátállásnak és az elektrifikációnak, hogy leállította az áramtermelésében meghatározó atomerőműveit, majd elkezdte fizikailag lebontani azokat. Még a 2022-es orosz támadást követő energiaválság és az orosz gáz elvesztése sem késztette irányváltásra, vagy akár halasztásra a lámpakoalíciót, sőt a folyamatot felgyorsították és 2024-ben a reaktorok leállítását be is fejezték. Hasonlóan akartak eljárni a szénerőművekkel is, de ez a folyamat megakadt az ellátásbiztonság kényszere miatt.
A példátlanul magas energiaárak által nem zavartatva, a német gazdaságpolitika folyamatosan egyre nagyobb mértékben drágította az energia és az ipari termelés árát Németországban, és ebbe az irányba terelte Brüsszelt is. (A karbon certifikát szisztéma, a karbon adók és az energiahasználatot általánosan drágító díjak és követelmények rendszerének megállás nélküli kiterjesztésén keresztül.)
A német kormány és a gazdasági szereplők együtt több száz milliárd eurót fordítottak a megújuló energia kapacitások kiépítésére, de anélkül, hogy a súlyosan időjárásfüggővé váló áramtermelés következményeivel foglalkoztak volna: adófizetői pénzből fenntartott és eltárolhatatlan túltermelés kedvező időjárás esetén – rendkívül drága import kényszer kedvezőtlen, például sötét és szélcsendes időjárás esetén.
Az állami kényszerítő eszközök alkalmazása a gazdaság egész területén, az épületek fűtésétől a közlekedésen át az acéltermelés folyamatáig: itt nemcsak a gazdaságtalan technológiai megoldások kötelező használata okoz jóvátehetetlen károkat, hanem a zöld túlszabályozás és engedélyeztetés dzsungele is. A kérdőívekben még azok a német vállalatok is, amelyek számára nem kritikus az energia ára, rendre az utóbbit hozzák fel a legsúlyosabb problémaként.
A fenti, ideológia vezérelt zöldátállási stratégiának mostanra közismertek a következményei a más ipari országokhoz képest, Európában és globálisan is egyedülállóan drága energia; a versenyképtelen termelési feltételek miatt menekülő, otthoni termelésüket feladó német vállalatok.
A választási viták során – a migráció és a geopolitikai helyzet mellett – mindezek kiemelt kérdésekként szerepeltek, ezért joggal várhatta a német és európai közvélemény, hogy jelentős változások jönnek majd az új kormány megalakulásával.
Ennek azonban nincs semmilyen jele, sőt.
A klímasemlegesség alkotmányba betonozása szimbolikus lépésnek tűnik, de nem az. Ettől kezdve minden jogilag vitás helyzetben – mihez van joga egy német kormánynak a gazdaság szereplőivel szemben, illetve mihez van joga egy új kormánynak egy régi kormány döntéseivel szemben? – a zöldátállási célok élveznek majd prioritást. De ugyanez igaz a német gazdaság érdekvédelmére is. A 2027-ben életbe lépő európai kibocsátás kereskedelmi rendszer (ETS II) például a Bloomberg számításai szerint 2029-re 27 százalékkal drágítja majd a közúti szállítási, 41 százalékkal pedig a fűtési költségeket, hogy a zöld technológiák alkalmazására kényszerítse a gazdasági szereplőket. Számos európai ország hevesen ellenzi a rendszer hatályba lépését, de Berlinnek ezek után nem lesz választása, hiszen jogilag támadhatóvá válna. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Németország 5 évvel hamarabb (2045) kívánja elérni a klímasemlegességet, mint az EU egésze (2050). Másképpen kifejezve, a karbon árazás rendszere miatt egyre inkább dotálni fogja más tagállamok fosszilis termelését. Európa egésze pedig az amerikai és kínai fosszilis alapú termelést fogja vele támogatni.
Ez a kétharmados többség nélkül visszavonhatatlan doktríner merevség ráadásul súlyosan ellentmond Németország gázzal kapcsolatos céljainak is. A sorozatos késések miatt még meg sem kezdődött a 15-20 darab új, hidrogén felhasználásra képes gázerőmű felépítése, amelyek feladata az időjárásfüggő energia kiegyenlítése a teljesen zöld energiatermelés elérkeztéig. A jelenleg érvényes terv szerint a német gazdaság a cseppfolyós gáz importjával végleg kiváltja majd az orosz gázt, és ehhez egyre több hosszú távú – 10-15-20 éves – szerződéseket köt majd amerikai és más LNG szállítókkal. (Maga Merz a kampányban még 50 új német gázerőmű megépítésének szükségességéről beszélt!) Így azonban kissé „sűrű lesz a program”, hiszen 2045-re mindeközben már teljesen ki kell majd szállni az összes gáz alapú tevékenységből. (A gázvezetékek jelentős részét pedig hidrogénvezetékké kellene átalakítani.) Eddig az ipari szereplők abból indultak ki, hogy menet közben fel lesz puhítva a menetrend – azonban ezáltal a döntés kikerült a mindenkori gazdasági döntéshozó kezéből.
Hasonlóan messze hatóak a következményei annak is, hogy az 500 milliárd eurós infrastruktúra alapból a Zöldek támogatásáért cserébe 100 milliárdot zöldátállási célokra költenek. Valójában ugyanis az infrastruktúra alap jelentős része amúgy is kényszerűen erre a célra megy: például a villamos hálózat fejlesztésére és a hidrogén vezetékrendszer kiépítésére a német költségvetés pénzügyi erőforrásainak hiánya miatt. Hogy lássuk a nagyságrendeket: a német Villamoshálózat Ügynökség becslése szerint összesen 450 milliárd euróba fog kerülni a hálózat kiépítése és lecserélése – hogy az kezelni tudja a megújuló energia által támasztott követelményeket. Az új – tehát nem a gázvezetékek átalakításával készülő – hidrogén vezetékek építési költsége minimum 19 milliárd euró lesz. (Összehasonlításul: 18 milliárd euró elköltésével újra elindítható lenne 6 lekapcsolt atomerőmű, illetve 100 milliárd euróból felépíthető lenne 7 teljesen új, nagy teljesítményű atomerőmű is.) Mennyi pénz marad az eredetileg beharangozott célokra: hidak, klinikák építésére és a vasút fejlesztésére? Nyilván hamarosan szükség lesz az alapok méretének növelésére.
Különösen sokatmondó, hogy ugyan ki van mondva a versenyképesség visszaszerzésének szükségessége, azonban ezzel kapcsolatban nem született semmilyen konkrét megállapodás a koalíciós tárgyalások során. Nincs szó a német gázkészlet kitermeléséről, de még csak a karbon megkötés és tárolás (CCS) ipari alkalmazásáról sem. Ahogy a német atomerőművek is csak a kampányban kaptak fontos szerepet, de a koalíciós tárgyalások során már nem: nincs politikai akarat a még ép atomerőművek visszakapcsolására, sem pedig újak megépítésére. (A koalíciós megállapodásban szerepel a fúziós kutatások támogatása, feltehetően azért, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy az SPD blokkolta az új generációs atomerőművek építésének támogatását.) Márpedig éppen az imént felsoroltak biztosíthatnák a német áramtermelés árának zuhanását és a német elektrifikáció hosszú távú versenyképességét. Mindezek helyett az egyetlen elképzelés az energiaárak leszorítására az áram árak állami támogatása, azaz az állam újabb beavatkozása: szó van például a kereskedelmi áram árának kilowattóránkénti 5 eurócenttel történő csökkentéséről. (Ez komikus módon éppen a nemrég bevezetett adók csökkentésével történne, és évi 20 milliárd eurójába kerülne az adófizetőknek). Ez nagyon szerény lépés a problémák mélységéhez képest, és egyre messzebb visz a helyes megoldástól: azaz a bőséges és mindig rendelkezésre álló energiára, az alacsony termelési költségekre és a technológiai innovációra alapozni az elektrifikációt, ami például a kínai zöldátállás stratégiája.
Ha pedig szóba került a kínai zöldátállás: mostanra Peking olyan mértékben dominálja a zöldtechnológiát és a zöldeszközök gyártását, hogy Berlin hamarosan kénytelen lesz meghozni a kritikus döntést: a kínai eszközök segítségével, vagy azok távol tartásával kíván eljutni a gyorsan közeledő 2045-ös céljához. A koalíciós megállapodásban ugyan emlegetik a „technológiai nyitottságot”, de ezzel kapcsolatban nem szerepelnek konkrétumok. Például: mi lesz a 2035-ös hagyományos autó eladási tilalommal? Támogatja-e Berlin a Kína elleni európai védővámok kiépítését, ami szinte azonnal az európai zöldátállás költségeinek megugrásához vezet majd? Védővámok nélkül a német zöldátállási kiadások jelentős része a kínai beszállítók profitja lesz. Ugyanakkor viszont: ha az a döntés születik, hogy az európai zöldátállás ne a kínai ipar termékeivel történjen, akkor a most dedikált német erőforrások már messze nem elegendőek:
