Az érem két oldala
A kalózkodás 17–18. századi hőskorával foglalkozó fejezetekből kiderül, hogy ott is létezett a képviseleti demokrácia – a kapitány csak a támadás idejére kapott egyeduralmat –, sőt a jövedelmi egyenlőség fogalma is. Mindez évtizedekkel az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat létrejötte előtt! De arról azért ne felejtkezzünk el, hogy a kalózok loptak. Nemde?
Érdekes és felemás példákat szemezgetnek a szerzők. A méregdrága amerikai egyetem arab diákja például rájön, hogy az egészséges életmód kaliforniai fanatikusainak mint prémiumfogyasztóknak el lehetne adni az állítólag – tudományosan nem bizonyított – csodás hatású, gyulladáscsökkentő tevetejet. A hackercsapat pedig egy éven át minden este behatol ugyanabba a múzeumi terembe, hogy egy-egy műtárgyat restauráljon. Ők alapvetően konstruktívak: alkotnak, építenek, jóllehet, közben áthágják a törvényeket.
A könyv közepe felé azonban a kábítószer-kereskedők kerülnek a képbe. Itt viszont már a jóérzésű olvasó – legalábbis e sorok írója – azt mondja, ácsi! A szerzőpáros a szomáliai kalózok bizniszéről is pozitív hangnemben ír, hiszen a tengeri rablók eleinte a helyi vizek illetéktelen túlhalászását akarták megakadályozni. Sietve hozzáteszik azt is, hogy cseppet sem akarják azt a benyomást kelteni, egyetértenek az akcióikkal. De ez a röpke megjegyzés nem elég. Főleg akkor nem, ha tudatosan elhallgatják, hogy a szomáliaiak nemcsak hajókat, hanem civileket is rabul ejtenek, és alkalmasint meg is ölik őket. Ha már ennyire hisznek abban az étoszban, amit a kalózszerű vállalkozók képviselnek, érdemes lett volna tevékenységük árnyoldalaira is rámutatni. Bízhattak volna az olvasóban, hogy nem fúj riadót az erkölcsi érzéke.
Mire buzdít?
A vállalkozói üzelmek folytatóinak fura a moralitása, de ez csak néhány ponton merül fel a könyvben. Még a fegyverkereskedők is azt hiszik, hogy kedveznek a társadalomnak: felfegyverzem az erőtleneket – mondta az egyik. Az identitástolvaj pedig, aki elcseni az emberek adatait, és azokkal online visszaél, világossá tette, hogy sosem szállna rá olyasvalakire, aki nem bírja el az ütést. Ezek azonban az önkényes erkölcsi ítéletek és a félrehajló moralitások alapján történő cselekvés példái. Ennek sem pszichológiájába – egyéni hiedelemrendszerébe –, sem szociológiájába – a környezet hatása, a közösség gondolkodása, amelyben egy ilyen mentalitás kifejlődik – nem képes behatolni Clay és Phillips. Futólag esik csak szó az öngyilkosságba menekülő hackerről, Aaron Swartzról, aki szenzitív infókat töltött le, és tett közzé, s a kormány szerint nemzetbiztonsági veszélyt okozott ezzel.
Mint minden gyakorlatias könyv, a végén ez is pontokba szedi, hogyan válhatsz olyanná, mint az előző fejezetekben ábrázolt alakok. De világos etika híján megkérdőjelezhető, hogy vajon jó lelkiismerettel buzdíthatja-e bármire a szerzőpáros az olvasóit.
Úgy is meg lehetett volna fogni a kalóz/hacker-tematikát, hogy Swartz példájánál, mondjuk, ütköztetik és ismertetik a törvényvégrehajtó és a jogsértő értékrendjét is. Vagy elmélkednek azon, hogy hogyan lehet jóváírni bizonyos romboló cselekedeteket, ha azok olyan változást kényszerítenek ki a társadalomban, amelynek a végső hatása pozitív. Vagy mi az, amit megengedhetünk, mint járulékos kár az áhított cél érdekében.
Ez háromféle megközelítési mód. De sajnos a morális szürke zóna alapos elemzését kihagyják a szerzők.
További olvasni valót keres? Itt találja korábbi könyvajánlóinkat!
