Az utóbbi időben sok szó esett az Európai Bizottság szűkmarkú (vagy inkább racionális?) agrártámogatási politikájáról. Mondhatjuk, hogy ejnye, unió, nem biztosítod számunkra az egyenlő elbánás elvét. De mondhatjuk azt is, hogy a tárgyalások pénzügyi kérdései végre reális mederbe kerülnek, amiből akár arra is lehet következtetni, hogy az unió komolyan veszi a 2004-es csatlakozási időpontot. Merthogy az uniós költségvetés sem feneketlen hordó, vagy aranytojást tojó tyúkocska. Főleg nem abban az esetben, ha a hat helyett tíz ország csatlakozásáról beszélünk.

Ami biztosan tudható

Mindent összeadva, 2004-ben 1,6 milliárd, 2005-ben 2 milliárd, 2006-ban 2,4–2,6 milliárd euró támogatást folyósítanak Magyarországnak, ha a szóban forgó brüsszeli álláspont lesz a pénzügyi fejezetek tárgyalási alapja, valamint ha a népesség arányában részesülünk a rendelkezésre álló pénzekből. Ez valóban kevesebb, mint a jelenlegi nettó haszonélvezőknek juttatott pénzek, ám a többszöröse annak, mint amennyi már több éve az előcsatlakozási alapokban a rendelkezésünkre áll.
Az eddigi megnyilvánulások alapján úgy tűnik, Magyarország elsősorban azt sérelmezi, hogy a csatlakozás időpontjában nem áll a rendelkezésére ugyanannyi támogatás, mint a tagoknak. Vagyis valójában nem az iménti összegek abszolút értékével van gond, hanem azzal, hogy az Európai Bizottság jelenlegi álláspontja szerint a tagállamoknak jutó közvetlen kifizetéseknek csak a 25 százaléka nyílna meg 2004-ben, 2005-ben a 30 százaléka, 2006-ban a 35 százaléka. Majd 2006 után, második lépésben, ezek az alapok évről évre nőnének úgy, hogy az új tagállamok 2013-ra elérjék a maximálisan kapható támogatást; vagyis Brüsszel 160–200 milliárd forint helyett csak 40–50 milliárdot szán a magyar gazdák közvetlen jövedelemtámogatására.

Nevelőszándékú döntés

Az elérhető alapok nem csökkentek, továbbra is a berlini sarokszámokról van szó – mondja Thomas Glaser, az Európai Bizottság delegációjának tanácsosa. Csakhogy a bizottság javaslattervezete tíz tagjelöltre vonatkozik, szemben a korábbi, hat országgal számoló indítvánnyal, ráadásul ezek egytől egyig nettó haszonélvezői és nem befizetői lesznek az uniónak. A körbe legutóbb bekerült négy országgal – Málta, Lettország, Litvánia, Szlovákia – körülbelül 14 százalékkal, 64 millióról 73 millióra bővül az unió lakossága, magyarázza a tanácsos.
Az új költségvetés kidolgozásakor a bizottság számos tényezőt mérlegelt. Az egyik: ha a közvetlen támogatások – a jelenlegi uniós farmerek jövedelmének ez a kétharmadát teszi ki – túl gyorsan lesznek elérhetők az új tagok gazdái számára, félő, hogy az olyannyira szükséges szerkezeti átalakulási folyamat lelassul, vagy esetleg leáll, s ezzel megmaradna az alacsony termelékenység és a magas rejtett munkanélküliség. A direkt kifizetések magas szintje konzerválná ezt a rendszert, véli Glazer, éppen abban az időszakban, amelyben az átalakulásoknak a leggyorsabban kellene történniük. A magas támogatás – különösen a „megélhetési gazdaságok” esetében – konszolidálná, sőt életképessé tenné a gazdaságokat, azután pedig már semmi nem motiválná sem a termelékenység növelését, sem pedig kiegészítő tevékenység keresését. Ez a speciális szegmens a közvetlen kifizetéseken keresztüli túlzott tőkeinjekcióval veszélyeztetné az elfogadható jövedelemkülönbségek kialakulását, ami előbb-utóbb szociális torzuláshoz vezetne.

Az érem másik oldala

Jóval kevesebbet lehet hallani arról, hogy az uniós alapok milyen feltétellel vehetők igénybe. Pedig ezek mellé a magyar költségvetésnek is oda kell állnia, s az innen érkező pénzek nem költhetők bármire.
Az újonnan csatlakozott államok körülbelül a GDP 4 százalékáig képesek tőkét befogadni. A pénzek azonban nem járnak automatikusan: szükség van hozzájuk többéves tervezésre, az általános pályáztatási rend elsajátítására, a hazai közfinanszírozás működésére, a strukturális alapoknál pedig 25 százalékos részarányok teljesítésére és a magántőke bevonására. Az előirányzatokat versenypályázaton osztják el, a siker feltétele egyrészt a területi önkormányzatok talpraesettsége és tőkeereje, másrészt a regionális tervezés megindulása – hangsúlyozzák a szakértők.
Ennek tükrében felmerül a kérdés: ha ma állna az ország rendelkezésére akár csak 1,6 milliárd euró, mennyi tudna abból ténylegesen hasznosulni? A pontos választ senki nem tudja, de azt sokan érzik, látják, hogy e téren Magyarország komoly hiányosságokkal küzd.

Negatív tapasztalatok

Ezt mutatják az előcsatlakozási alapok – a PHARE-, az ISPA- és a SAPARD-programok – tapasztalatai is.
Az 1990 óta elérhető PHARE-támogatások évi keretösszege 75–80 millió euró körül van, az ISPA- és a SAPARD-programok megnyílásával pedig az évenként lehívható EU-támogatások körülbelül 260–300 millió euróra nőttek. Ezeken a programokon kellene „begyakorolni” azt, hogy a csatlakozás után hogyan lehet a Regionális Fejlesztési Alap vagy a Mezőgazdasági Garancia- és Orientációs Alap forrásaihoz hozzájutni.

A kép nem túl biztató. Igaz, ebben az unió is hibás, hiszen a feltételek sok esetben túl bürokratikusak, nehezen érthetők vagy akár kivitelezhetetlenek voltak. Abban viszont már nehéz lenne az EU „bűnösségét” látni, hogy három év alatt nem állt fel a SAPARD-hoz szükséges intézményi rendszer, és emiatt közel 110 millió eurótól esett el a magyar mezőgazdaság. Vagy abban, hogy a regionális alapokra felkészítő ISPA-forrásokhoz szükséges felszívóképességet nehezítette az utóbbi évekre jellemző újraközpontosító politika. Sőt! Az ország jelenlegi regionális és költségvetési politikájának iránya – az önkormányzatok jogköreinek megnyirbálása, a személyi jövedelemadó helyben maradó részének a csonkítása vagy a központi újraelosztás szerepének erősítése – ellentétes az unió politikájával és a támogatások lehívásának feltételeivel.

Hiányzó régiók

Nem kétséges, Magyarország akár nagyobb összeg befogadására is képes lenne, ha ezeket az alapokat egyes nemzeti projektek, mint például autópálya-építés, olimpia rendezése, energiagazdálkodás finanszírozásához is igénybe lehetne venni – mondja Thomas Glazer. Csakhogy ezek „címkézett” pénzek: csak olyan programokra költhetők, amelyek egybeesnek az unió prioritásaival. Márpedig az unióban elsősorban az infrastruktúra fejlesztésére, az oktatás és a környezetvédelem területére koncentrálnak, ráadásul a régiók szintjén.
A regionális és strukturális alapok kimondott célja – összhangban az EU területpolitikájának általános alapelveivel –, hogy a tervezés és a megvalósítás a központi szintről regionális szintre kerüljön, vagyis oda, ahol a méretgazdaságossági szempontokat tekintve még, a megvalósíthatóságot nézve pedig már hatékony lehet. Ehhez viszont először a hazai regionális fejlődés alapjait kellene megteremteni (lásd Piac és Profit 2001/10. szám, 16. oldal). A jelenlegi stratégiai régiók helyett működő központokra van szükség, és tisztázni kellene a központi és helyi – azon belül a regionális, megyei, városi – jogkörök megoszlását.

Szó, ami szó, regionális politikából eddig nem vizsgáztunk jelesre sem központi, sem pedig a helyi közigazgatás szintjén. Elég, ha megvizsgálunk néhány megyei vagy városi fejlesztési koncepciót. Ezekből jól látszik, hogy azoknak – sem tartalmilag, sem formailag – nem sok közük van az uniós elvekhez. Losoncz Miklós, a GKI Gazdaságkutató Rt. kutatásvezetője szerint azonban nem ez a legfőbb probléma. A regionális politika átalakítására van idő, és van hozzá megfelelő mennyiségű és képzettségű szakember. Pár év alatt az is elérhető, hogy a megyei és regionális fejlesztési tervek EU-konform módon készüljenek, és az alapok fogadásához szükséges intézményrendszer is kialakuljon. Ez csak szándék kérdése. A komolyabb gond a költségvetési oldalon jelentkezik.

A költségvetés határai

A csatlakozással nőnek a magyar költségvetés terhei, miközben szűkül a mozgástere, és erre jelenleg a költségvetési politika nincs felkészülve.

A csatlakozási tárgyalásokon rendre lezárják az egyes fejezeteket, amiből már tudjuk, hogy milyen jogszabályokat kell majd honosítani. Arról azonban már kevesebbet tudunk, hogy ezen túl milyen következményei lesznek a csatlakozásnak. Például, hogy többé nem pumpálható korlátlan mennyiségű pénz a gazdaságba – miután a maastrichti kritériumok alapján a deficit a GDP maximum 3 százaléka lehet –, a kiadások viszont nőnek: pénzt kíván a haderőreform, felmerülnek a csatlakozással járó adminisztratív költségek, az alapokhoz szükséges társfinanszírozás, hogy csak néhányat említsünk.
Ha az eredetileg kialakított uniós támogatási rend maradna, a szükséges társfinanszírozás mértéke felemésztené a Széchenyi-terv teljes költségvetését –figyelmeztet Thomas Glaser. Az új ajánlat következménye, hogy lényegesen csökken a magyar költségvetésből elkülönítendő összeg is, vagyis spórolhat a magyar büdzsé – jegyzi meg kicsit cinikusan a tanácsos.

Losoncz Miklós az egyik legnagyobb problémát éppen abban látja, hogy a jelenlegi magyar regionális politika céljai sokszor nem esnek egybe az unióéval. Az unió hatására a költségvetés kénytelen olyan lassan megtérülő projekteket is finanszírozni, amelyek esetleg a közösségi nyomás nélkül meg sem valósulnának. Számos állami szervezet pedig inkább elhalasztja szükséges beruházásait, mondván, hogy azt majd a megnyíló forrásokból finanszírozza. Amit azonban nemzeti forrásból kell fizetni, azt nem lehet az EU-alapokból pótolni.
A csatlakozás gazdasági stratégiájának kidolgozását nem lehet megspórolni – szögezi le Losoncz Miklós. Persze létezik valami „ilyesmi”, csak nincsenek prioritások meghatározva, és nem készültek hatáselemzések, akciótervek. Jelenleg a rövid távú politikai szemlélet és az ad hoc döntések dominálnak – hangsúlyozza a szakértő. Persze, ha az unión kívül is van élet…