Mondott ám mást is minapi szónoklatában az egykor volt kormányfő. "Azok győzködnek, hogy vállaljunk magunkért felelősséget, akik semmiért, sem a költségvetési hiányért, sem az elhibázott gazdaságpolitikáért nem vállalnak felelősséget." Hogy pontosítsuk egy cseppet Orbán szavait: nem ő jelentette ki a 2001-ben elindított osztogatás, anticiklikus gazdaságpolitika, a keveseknek segítő, ám piszok drága lakástámogatási szisztéma után, hogy - idézzük - "elkúrtuk", hanem Gyurcsány Ferenc fogalmazott így 2006 nyarán, utalva a saját sarára, elődje sarára, sőt Orbánék sarára is. A költségvetési hiányt pedig csak az nem tudta 2006 elején, aki nem akarta tudni. Azt a deficitet nem tudta, amelyik a büdzsében önjáró tulajdonságokkal rendelkezett különösen annak következtében, hogy 2001-ben elindult és 2002-ben nem fejeződött be, hanem folytatódott az osztogatásosdi, a reformmentes jóléti államháztartás életben tartása. Gyurcsány most már abban, amit Szembenézés címen publikált, még egyszer nem "kúrja" el, az ellenzéki vezér viszont azt teszi - elkúrja -, ha a helyette is vállalt, felvállalt felelősséget, nevezzük így: kormányzási felelősséget még annyira sem ismeri el, amennyire azt a Gyurcsány-opus 10. és 11. pontja tartalmazza.
Ikerdeficitek nem szoktak hétfőről keddre keletkezni, a rossz gazdaságpolitikát, az eltévesztett irányt ráadásul sokkal nehezebb korrigálni, az egyensúlyt helyre állítani, mint a hibát elkövetni. De ha eleve önveszélyes úton haladva, a külső adósságot a csökkentett adókkal eszelős tempóban tovább növelve ajánlja valaki a közös gyógyírt, akkor az még az esélyt sem adja meg az összeomlás előtt leledző gazdaságnak a feléledésre. Ezzel ellentétben Gyurcsány most legalább nyilvánosan vívódik azon, hogy a kiigazítást térben és időben csak követő reformokat milyen technológiával kell végrehajtani: "ha a kormány ragaszkodik eredeti álláspontjához, akkor fafejű, ha vita van és módosít, akkor bizonytalan és kapkod". A Szembenézés című írás fő erénye is ez, a vívódás, s a hátránya is ez, még most is, háromnegyed évvel a választások után is - szinte csak - vívódik.
Vívódik, igen, de vajon hányunk szeme láttára?
Mindenesetre akkor, amikor az ellenzék vezére még csak vívódni sem hajlandó a tanulmány megjelenését követő napon egy előre meghirdetett beszédében, csak azt teszi, hogy leporolja saját elvi gazdaságpolitikáját - benne az adócsökkentésre való felbújtást -, akkor a felelősségérzet vádjával nem lehet őt illetni. Az új többsége pedig vajon attól új többség, hogy bedől a vezér vádjainak, vagy attól, hogy senkire és semmire nem figyel oda? Félő, hogy igen a válasz, vagyis tényleg magáénak véli a közönyösek növekvő táborát is az ellenzék első embere? S hogy mi következhet ebből? Az-e, hogy feléledni látszik a "nem az a fontos, amit mondott, hanem az, hogy ki mondta" politizálás? Az ellenzék vezére nem a Szembenézés című opusra és az abban leírtakra reflektált, híveinek arról hallgatott. Kedvenc többségének - réginek és újnak - így tehát egy dolga maradt, zsigerből elutasítani. Nem valamit, hanem valakit. Nem egy gazdaságpolitikát, egy jövőképet - azt meghallani, elolvasni is több mint felesleges, hát még megérteni és vitázni vele -, hanem azt, aki képviseli az érveket.
Jól ismerjük ezt a stílust: a '70-es években hányszor töltöttek meg sportcsarnokokat azért, hogy elítéltessenek valamilyen afrikai népnyúzó rendszert béketancsos, népfrontos, MSZMP-s beszédek meghallgatása után. A sportcsarnoknyi embernek sem odafelé menet, sem a rendezvényről eljőve nem volt még csak ötlete sem, hogy hol is vannak azok a hősiesen harcoló gerillák és a mocskos elnyomók, akik mellett és ellen akkor éppen szót emeltek. Mi több, a sportcsarnoknyi embert nem is érdekelte, hogy vezényszóra miért is rázta az öklét.
A mai "új többség" is mintha ugyanígy viseltetne, vezére igényének eleget téve ezért rázza az öklét vezényszóra, s kíméli meg magát a Szembenézéstől, a kiigazítást, a reformokat akár jól, akár rosszul magyarázó publikációtól. No lám, az ellenzék vezérének lenne igaza? Hagyni kell, sőt, idő előtti adócsökkentéssel, ismét előráncigált anticiklikus gazdaságpolitikával gyorsítani is érdemes a gazdaságot, omoljon csak össze teljesen. Az, aki akkor is életben marad, bizonyosan már nem lesz közömbös: együtt, közösen tartott kalapba összekönyörgött Marshall-segélyből, 40-50 év alatt majd csak újra építik az országot.
