Egyre többen állítják: Grósz Károly óta egyetlen kormányfőnek sem volt akkora hatalma, mint most Orbán Viktornak.

A klasszikus Kádár-rendszerben…
…viszonylag egyszerűen születtek meg az ország sorsát meghatározó gazdasági döntések. A mindig mérföldkőnek titulált pártkongresszusok határozatai nyomán kidolgozta a részleteket a Pénzügyminisztérium és az Országos Tervhivatal. Az anyagot benyújtották az akkori MSZMP Központi Bizottságán belül működő gazdaságpolitikai bizottságnak, ahol aztán többen is találkozhattak korábbi elképzelésükkel, minthogy a pártbürokratákon kívül ennek a műhelynek tagja volt a pénzügyminiszter és a tervhivatal elnöke, többek között a Magyar Nemzeti Bank, és az akkortájt még létező árhivatal vezetőjével együtt. Ennek a bizottságnak a rendszerváltozás előtti évtizedben két markáns vezetője volt: Havasi Ferenc, aki később KB-titkárrá avanzsált és Németh Miklós, a nyolcvanas évek végének miniszterelnöke. A gazdaságpolitikai osztály előterjesztését szinte kizárólag az egypártrendszer csúcsszerve, a Politikai Bizottság hagyta jóvá vagy módosította. Ezt a dokumentumot még megvitatta a Központi Bizottság, amely határozatot hozott, s ezután a kormányra maradt a végrehajtás. Természetesen a korábban évente három-négy alkalommal ülésező Országgyűlés is áldását adta a KB-határozatra.

Persze, még ebbe a szigorú elvek szerint működtetet gépezetbe is kerülhettek homokszemek. A nyolcvanas évtized ugyanis baljós előjelekkel kezdődött a szocialista tábor számára. A lengyelországi szükségállapot kihirdetése után szüneteltek a nyugati hitelek, ugyanakkor folyamatosan eladósodott a magyar állam. A pártvezetés ekkor szigorú importkorlátozást rendelt el. Pulai Miklós egykori tervhivatali vezetőtől tudhatjuk, abban a kritikus időszakban fontos beosztású gazdaságpolitikusok időről időre összeültek és ellenőrizték a vállalatok által benyújtott behozatali kérelmeket. Amiről úgy gondolták, hogy nélkülözhető, azt kihúzták. Így történt, hogy– állítólag – Havasi Ferenc egy, a többiek által sem ismert “komponenst” törölt a kívánságlistáról, majd pár hét múlva eltűntek a mosóporok az üzletekből. A letiltott adalékanyag híján ugyanis nem lehetett mosóport gyártani.

Erre az időszakra esett a nagy trösztök szétválasztása is. Az állami monopóliumok szétrobbantására irányuló reformgondolatokat végül elfogadta a pártvezetés, ám a végrehajtással nem lehetett logikusan indokolható döntést hozni. Például a cukoripari trösztöt képtelenség volt igazságosan feldarabolni. Az egyik vállalatot már felújították állami pénzből, a másik még arra várt. További kérdés volt, melyik önállósuló cég mennyit vegyen át a trösztben felhalmozott horribilis veszteségből. Egy korabeli sajtójelentés szerint az illetékes kormánytisztviselő behunyt szemmel ceruzájával rábökött az elé tett vállalati névsorra, s ez döntötte el, hogy melyik cég milyen pénzügyi háttérrel önállósul.

Ám az ilyen és hasonló intézkedések ellenére 1985-re mégis kedvezővé vált Magyarország pénzügyi helyzete, de az MSZMP XIII. kongresszusa – mértékadó szakértői vélemények ellenére – a megalapozatlan gazdasági növekedés mellett tört lándzsát. Ez volt a mindenható Kádár János uralta pártvezetés utolsó meghatározó döntése a gazdaságra. Két év elteltével ugyanis megduplázódott az államadósság. Csak mostanra jutott el az ország odáig, hogy sikerült kitörni az adósságcsapdából.

A Grósz korszak
A kádári gazdaságpolitika kudarca hozta felszínre, és tette kormányfővé 1987-ben Grósz Károlyt. Grósz volt az első pártbürokrata, aki részben szakított a Kádár vezette pártközpontból vezérelt döntéshozatallal. Grósz a miniszterelnöki poszt után 1988 májusában pártfőtitkár lett, s így olyan döntési helyzetbe került, ami korábban Kádárnak sem sikerült. Igaz, ő nem is törekedett rá. Az 1956-ban szovjet segédlettel hatalomra jutott pártvezér számára ugyanis a kormány mélyen alárendeltje volt az MSZMP-nek. Grósz ellenben maga mögött tudhatta a teljes párt- és kormányzati apparátust. Nélküle semmilyen fontos határozat nem születhetett. Grósz azonban attól tartva, hogy miután a kormányzati munka túlságosan leköti, a pártban esetleg megbuktatják, ezért a pártfőtitkári tisztet választotta, lemondott miniszterelnöki posztjáról, utódja Németh Miklós lett. Ekkor az ország már a gazdasági összeomlás szélén állt.

Német Miklós idején
Németh az első időben még szintén hagyatkozott a Grósz-féle pártközpont-kormány döntéshozatali mechanizmusára, ám ahogy az akkori ellenzék előrenyomulása és a nyugati hatások nyomán világossá vált számára, hogy elkerülhetetlen a rendszerváltozás, kormánya átalakításával radikálisan szakított a pártközponttal. Ettől kezdve a kormány önállóan működött. Németh nevéhez fűződik a tulajdonképpeni gazdasági kabinet megalakítása. Például Békesi László, Beck Tamás, Kemenes Ernő és Németh helyettes Medgyessy Péter társaságában születtek a legfontosabb döntések.

Erről az időszakról eltérően vélekedik péládul Lengyel László és Kupa Mihály. Lengyel szerint azok az 1989 nyarától 1990 tavaszáig tartó hónapok elhitették a döntéshozatalban nélkülözhetetlen szakapparátussal, hogy van másik út, vagyis, hogy nem egyetlen személytől – a korábban a pártfőtitkártól, később Grósz miniszterelnöktől – függenek a döntések, azokban szerepük lehet a szakértőknek is. Kupa Mihály, a Kádár-rendszer idején bevezetett adóreform szülőatyja, az Antall-kormány pénzügyminisztere azonban másként vélekedik. Szerinte a Németh-féle kabinetben csökkent a szerepük a minisztereknek. “A kudarcot az ágazati tárcavezetők nyakába varrták, a sikereket pedig Németh és helyettesei aratták le. Ezért ment nyugdíjba Villányi Miklós pénzügyminiszter is, mert úgy tartotta, nem hajlandó úgy elvinni több balhét, hogy valójában nincs döntési helyzetben – állítja Kupa.

Antall József és a taxisblokád
Antall József 1990 tavaszán, kormánya megalakítása után részben megtartotta, részben módosította az elődjétől örökölt döntési mechanizmust. Ez érthető is, hiszen a rendszerváltozás során lezajlott politikai folyamatok – például az MDF-SZDSZ paktum – a mindenkori miniszterelnöknek a korábbinál sokkal nagyobb hatalmat adtak. Antall, és ezt az egyre gyakoribb visszaemlékezések is megerősítik nem igazán értett a gazdasághoz. Épp ezért mindig egyensúlyt igyekezett tartani szakértő politikusai, például első pénzügyminisztere, Rabár Ferenc és Matolcsy György, miniszterelnökségi gazdasági államtitkár, később Kupa Mihály és Kádár Béla között.

Ám bármilyen „tudományosan” is épül fel egy kormány döntéshozatala, jó ellenpélda az 1990-es taxisblokád. Botos Katalin, akkori államtitkártól tudható, hogy a blokádot megelőző kormányülésen hosszas vita után az a döntés született, hogy nem emelik fel a benzin árát. Ezután Botos és Siklós Csaba közlekedési miniszter másokkal együtt távozott a kormányülésről, Siklós még nyilatkozott is a határozatról, hogy nem lesz benzináremelés. Utóbb megdöbbenve hallották a késő esti rádióhírekben, hogy a kormány mégis a benzinár emelése mellett döntött. Antall József határozott így.

A pénzügyminiszteri székben a Rabár Ferencet követő Kupa Mihály is megjárta párszor Antall-lal. Kupa szerint a fontos döntéseket az általa vezetett gazdasági kabinetben hozták meg. Ennek tagjai a gazdaságpolitikát alakító tárcavezetők voltak. Kupa úgy emlékszik, amit a kabinetben elhatároztak, annak kilencven százalékát a kormány is elfogadta. Tehát vereséget is szenvedtek olykor, méghozzá fontos ügyekben is. Kupa azt mondja, annak idején a kabinetben ellenezték a társadalombiztosítási önkormányzatok létrehozását, ám Antall javaslatára a kormány, és ennek nyomán a parlament mégis a megalakításuk mellett foglalt állást. Kupáék álláspontját később igazolták a tb-alapok gazdálkodásában fellelhető anomáliák, amelyeknek most az Orbán Viktor vezette kormány előterjesztésére az Országgyűlés véget vetett.

Kupa később is rossz szájízzel említette, hogy az MSZOSZ-szel szemben hogyan játszotta ki őt a miniszterelnöke. A legnagyobb szakszervezeti tömörülés akkoriban sztrájkkal fenyegetőzött. A kormányülésen Kupa előterjesztésére úgy döntöttek, hogy nem engednek a nyomásnak, mert úgy ítélték meg, a sztrájk kudarcra van ítélve. Kupa az autójában ült, hallgatta a rádiót és elhűlt, amikor bemondták a hírt, hogy a kormány megegyezett a szakszervezetekkel. Antall József ugyanis meggondolta magát és elküldte Nagy Sándorhoz Kupa államtitkárát, Szabó Tamást, hogy alkudjon meg a sztrájkot hirdetőkkel. Amikor ezt a pénzügyminiszter szóvá tette Antallnak, a miniszterelnök azt válaszolta, hogy Kupa is megértheti, hogy ő a taxisblokád óta nem igen kedveli a sztrájkokat.

Horn és az ő pénzügyminiszterei
A Horn-kormány megtartotta azt a döntéshozatali konstrukciót, amit Antallék hoztak létre. Sőt, még a praktikák is hasonlók voltak. Horn Gyula a pénzügyminisztereivel általában Nagy Sándort állította szembe. A kormányfő ugyanis nagyon szeretett volna osztogatni, de Békesi László és Bokros Lajos, majd később Medgyessy Péter is ellenállt ezeknek a kísérleteknek. A leglátványosabb összecsapás az 1995-ös 500 milliárd forint privatizációs bevétel felhasználása körül alakult ki. Horn ragaszkodott hozzá, hogy a pénz tekintélyes részét fordítsák különféle programokra, például az elmaradott térségek fejlesztésére. Az ügy súlyára tekintettel előzetesen megvitatták a döntési lehetőségeket a szocialista frakcióval is. Igaz, Nagy Sándor szerint csupán fél óráig tartott a vita, s mint egy interjúban elmondta, ma is hibának tartja, hogy ilyen fontos ügyre nem szántak elegendő időt. A képviselő csoport Bokros Lajos indítványára végül úgy határozott, azt támogatják, hogy a pénz döntő részét az államadósság csökkentésére kell fordítani. A kormány, és ebben a döntő szót Horn Gyula mondta ki, mégis ellenkező javaslatot terjesztett a parlament elé. Ám a szocialisták technokrata csoportja összefogva a koalíciós partner SZDSZ-szel, sőt még az ellenzék egy részével is, leszavazta Hornék javaslatát. Ennek következményeként 1996-ban aztán megizmosodtak az MSZP-ben azok az erők, amelyek már korábban is szorgalmazták, hogy a miniszterelnöki székben Horn cseréljen helyet Kovács László külügyminiszterrel. De a puccs még a kísérleti szakaszban megbukott.

Orbán: egy személyi döntések
Orbán Viktor kezdettől igyekszik kiküszöbölni az ilyen jellegű zavarokat. Mégpedig úgy, hogy a kormányzati struktúrából egyértelműen következik: a miniszterelnöknek nincs ellensúlya a kormányban, hiszen egyetlen, a gazdaságpolitikát alakító miniszterének sincs olyan ereje, mint volt korábban akár Kupa Mihálynak, akár Bokros Lajosnak. Egyértelmű, hogy a legfontosabb döntéseket egy személyben a kormányfő hozza meg.