Annyira féltik ugyanis az emberek alkalmazottként is a munkahelyüket, hogy amíg csak mozdulni képesek, nem maradnak otthon. Illetve ha mégis muszáj, inkább szabadságot vesznek ki vagy „csúsztatnak”, de semmiképpen nem terhelik a munkaadójukat a táppénzzel járó plusz költségekkel. Hiszen az egykori három napról tíz napra, majd 1996-ban tizenöt napra növekedett az az időszak, ami alatt a táppénzt a munkáltató köteles kifizetni azt a dolgozójának, és csak ezután lép be a társadalombiztosítás; ráadásul még azután is úgy, hogy a táppénzkiadások harmada a munkáltatót terheli. Márpedig ilyen feltételek mellett legyen a munkatárs bármilyen jó szakember, ha gyakran betegeskedik, előbb-utóbb – teljesen érthetően – elküldik.

Ezekben a hetekben ismét napirendre tűzte a parlament a táppénzszabályokat, és a fentiek ellenére nem enyhítésről, hanem további szigorításról van szó. Pedig nézzük meg az adatokat: míg 1990-ben 2 millió 309 ezer volt a táppénzes esetek száma (tehát ezen belül lehet, hogy ugyanazok az emberek voltak az év során többször is betegállományban), 1995-ben már csak 1 millió 225 ezer, tavaly pedig 1 millió 408 ezer. Egy-egy napon pedig 1990-ben átlagosan 272 ezren íratták ki magukat az orvossal, majd 1995-ben már csak 173 ezren, tavaly 112 ezren. Miközben az orvosi rendelőkben nem csökkent, hanem nőtt a betegforgalom!

A kormánynak – és értelemszerűen most nem a jelenlegi, hanem a mindenkori kormányról van szó! – az a magatartása, hogy a társadalombiztosítási kassza kiadásait csökkentse, hosszú távon egyre inkább arra kényszeríti tehát a munkavállalókat, hogy akár betegen is dolgozzanak. A vállalkozók azok, akik leginkább betegállományban maradhatnának, mivel bár pénzt az első két hétben ők sem kapnának a tb-től, ez idő alatt legalább a járulékot nem kellene befizetniük. Ők azonban azok, akik korábban se igen voltak táppénzen, hiszen cégük napi működtetése nem engedi meg ezt a „luxust” számukra, és „jól dolgoznak”, a kieső bevétel azért mégiscsak magasabb lenne, mint amennyit a járulék révén megspórolnának.