De ez azért nem minden. A vidéki Magyarországnak fel kell készülnie arra, hogy a helyi munkaerőpiacon megjelennek elég nagy számban baloldali(nak mondott) Hamletek. S mert sem megyei, sem regionális léptékben nincs úgy két színház, hogy abból legalább egy előjel nélküli legyen, a színművész társadalom egy része vagy párttagkönyvet és nyelvet vált, vagy bekopogtat a területi foglalkoztatási hivatalba. Esélye arra egyetlen színésznek sincs, hogy a jobbról érkezett kirúgása után a szolnoki, kaposvári, győri városi, vagy térségbéli iskolák valamelyikében például tanárként elhelyezkedjen, mert akinek a lába elér a színházi vasfüggöny mögé, annak a nagy lábujja ott van a megyei oktatási személyzeti politikájának az irodáiban is.
A hon HR-eseinek itt a lecke: vagy ráveszik munkáltatóikat, hogy álljanak össze egymással és hozzanak létre alternatív színházakat a városukban, megyéjükben a lapátra tett országosan akár száz "vidéki" színészeknek, vagy az adott cégeknél - azaz a privát szférában - keressenek értékteremtő munkafajtát most a balos Hamleteknek, a legközelebbi helyhatósági választások után pedig a jobboldaliaknak. S ez azért nem is olyan lehetetlen, a mai jobbos kirúgók segítenek is emlékezni a múltra - talán nem egészen véletlenül. Valamikor, ősidőkben a Csepel Vas- és Fémművekben - abban a vörösben - a nagyhatalmú pártfőnök sugallatára egészen különleges szellemi alkotó műhely jött létre. Írók, társadalomtudósok - szociológusok, pszichológusok - és más agymunkára trenírozottak kaptak sokszor nem is fölösleges munkát, megélhetést, s még csak azt sem kérték tőlük, hogy szeressék az MSZMP-t, a helyi pártfőnököt és a HR-est, bár ez utóbbit akkor még személyzetisnek hívták és legfőbb ismertető jele a butasággal vegyes szolgai hűsége volt. A mai világban Kaposvárott, Győrött, Szolnokon és ki tudja még hol színház-jobbosításra (nem jobbításra) vállalkozó helyhatósági döntnökök és testületek akarva-akaratlanul 21. századi Csepel Műveket teremtetnek azzal, hogy előbb-utóbb lesznek jó érzésű vállalkozások, amelyek felveszik, elbújtatják, s parkoló pályán ugyan, de életben tartják most még csak a színészeket, hetek-hónapok múlva azonban a több önkormányzatfüggő értelmiségit is.
Bár ahhoz nagyon jó politikai füllel megáldott önkormányzati nagytakarítónak kell lennie a színi direktort - következésképp akár a fél társulatot - lecserélő helyi hatalomba kerülő politikai HR-eseknek, hogy a "lenni, vagy nem lenni"-ből kihallják a politikai sandaságot, divatosabban: az irányultságot, de a politikai HR-eseknek - mint tudjuk - abszolút hallásuk van. És abszolút látásuk is, mert a kitakarított színház előbb-utóbb foghíjassá váló nézőterének üres székeibe is belelátják a közönséget. Vagyis így lesznek jobbos Hamletek, s ezért fog ülni a fizető nézőtől megszabadított színházakban is a poén, mely ezúttal nem más, mint a monológ ama első mondatával: "Lenni, vagy nem lenni".
