Különös utóízű sikerről adott hírt minapi sajtótájékoztatója alkalmával a győri székhelyű Audi Hungária vezérkara, amit szokásához híven kritikátlan precizitással tett közzé az önmagát mértékadónak vélő hazai országos sajtó legjava. A magyarországi működőtőke-beáramlás (FDI) rendszerváltozást követő korszakának afféle zászlóshajójaként kezelte a mindenkori kormányzat a legendás német autóipari konszern győri termelési központját. Mint ismeretes: a főként az egykori Rába indusztriális bázisán létrehozott gigantikus volumenű termelőlétesítmény biztosítja a nyugat-pannon régióközpont máig 20 milliárd forintra rúgó évenkénti iparűzési adóbevételének derékhadát. A több lépcsőben zöldmezős egységekkel bővített egykori barnamezős beruházás akár még a közép-európai modernizáció példaértékű modellje is lehetett volna, azonban a sikertörténettel kecsegtető sztori végül mégis torzóban maradt.
Fotó: Depositphotos
Miközben Győrben a monotonon zakatoló futószalagok mentén – gyakran távoli földrészek periférikus államaiból származó - betanított munkások robotolnak három műszakban, addig Barcelona napsütötte tudásközpontjainak légkondicionált dizájnirodáiban magasan képzett mérnökök kreatív alkotótevékenysége folytán új csúcsmodellel gazdagodik az európai autóipar prémium szegmense. A motivált és nyelveket beszélő magyar nagyvárosi diákság vélhetően emiatt hagyja el hazáját, hiszen idehaza (az elmaradott iparszerkezet okán) nem lel végzettségi szintjéhez és bérigényéhez illeszkedő munkalehetőségre, miközben Európa metropoliszaiban tárt karokkal fogadják e generáció hazai tagjait a hasonló jellegű élvonalbeli tudáscentrumok bármelyikében.
Természetesen a fő probléma korántsem az Audi Hungária hozzáállásában rejlik, hiszen a leányvállalat menedzsmentje pusztán idomulni kénytelen a hazai viszonyokhoz. A rendszerváltozástól fogva az alacsony bérszínvonallal és adókedvezményekkel operáló hazai gazdaságpolitika mára láthatóan felélte legutolsó tartalékait is. A képzettségi szint romlása, a demográfiai krízis, valamint a fiatalok elvándorlása még hazánk modernizációs szigeteit is szekunder jelentőségű alközpontokká degradálja a multinacionális holdingok globális hálózatain belül. Vállalati tudásbázisok barnamezős létrehozásához, illetve bevonzásához, vagy zöldmezős felépítéséhez mindenekelőtt tudástőke rendelkezésre állására volna szükség, mely tőkefajtának azonban felettébb híján van kis hazánk immár évtizedek óta. Amit az államszocializmus slendriánsága elmulasztott szétrombolni a ’45 előtti polgári világ maradványaiból, azt a rendszerváltó elitek (köztük a Fidesz-vezérkar) működése számolta fel akaratlanul is. A valaha világszínvonalon termelő, többnyire saját fejlesztésű késztermékeket előállító magyar ipar (gondoljunk akár magára a győri Rábára) mára magas importvonzat mellett alacsony hozzáadott-érték termelésével működő összeszerelő funkcióba szorult, amiből koncepció, erőforrás és munkaerő híján jó ideje nem találja a kiutat a gazdaságpolitika.
Holott kínálkozott az elmúlt egy-két emberöltő során egy gyökeresen más út is hazánk számára, amit bejártak más – korábban hozzánk hasonlóan szintén Európa szegényházában vegetáló – egykorvolt agrártársadalmak is az európai félperifériáról indulva. A korábban a hazai közbeszédben Nyugat magyarjainak is becézett ír nép hazája példának okáért mára úgy vált tőkehiányos, alacsony életszínvonalú, elmaradott országból a világsajtóban évtizedek óta kelta tigrisként nevesített globalista bezzeg országgá, hogy a világviszonylatban alacsony adószintet csakúgy, mint a további kedvezményeket főként a magas hozzáadott-értéket képviselő Amerikai technológiai társaságok számára biztosította a zöld sziget mindenkori kormányzata. A múlt század középső harmadában még nagyjából hazánk fejlettségi szintjén álló nyugat-európai kisállam a ’80-as évektől vált az amerikai termelőipar első számú európai központjává. Akkortájt kezdett betelepülni a szigetre többek között a Dell, az IBM, az Apple, valamint az első megtelepedettek elégedettségét látva az ezredfordulót követőn egy második aranykor keretében fejlesztőközpontot hozott létre egy sor időközben felemelkedő technológiai óriás is (pl. HP, Dropbox, Twitter). Az informatikai szegmentumot ezután követte a globális gyógyszeripari és biotechnológiai vertikum színe virága (mindenekelőtt a Pfizer, a Roche, a Merck, a Lilly, a Johnson and Johnson és az Amgen). Az állami fejlesztési ügynökség (IDA) az elmúlt évtizedekben összesen 1700 magas hozzáadott-értéket képviselő tudásvállalatot csábított a zöld szigetre, mely áldásos tevékenység hozadékaként manapság összességében mintegy 250 ezer magasan képzett tudásmunkás tevékenykedik az írországi fehérköpenyes ipar tudásparkjaiban.
A szigetországban található mindemellett a Tajvanon kívüli chipgyártás első számú centruma, melynek virulens jellegét mutatja, hogy az Intel az elmúlt években hajtotta végre az ottani kapacitásai megduplázását eredményező (idén záruló) 12 milliárd euró összesített beruházási volumenű fejlesztését a sziget keleti részén található tudásvárosban (Leixlipben). Eközben az Aplle az állam délnyugati részén fekvő kikötőváros vonzáskörzetében (Cork térségében) elterülő tudásparkban fejleszt a közismert német gyógyszeripari társasággal (a Merck Konszernnel) párhuzamosan innovációs centrumot.
A ’70-es években még 20 százalékos munkanélküliséggel küzdő szigetország az EK-ba való belépés után számára is megnyíló fejlesztési forrásokat iparfejlesztésre, vállalati innovációra és oktatásra fordította, így Írország 2005-ben az Economist Intelligence Unit kimutatása szerint már a világ legélhetőbb állama volt szemben (a szigetországhoz hasonlóan az Európai Közösséghez még az államszocializmus összeomlása előtt csatlakozó) az uniós dotációkat költséges infrastrukturális látványberuházásokra tékozló mediterrán államokkal.
A konzekvensen alkalmazott ír gazdaságpolitikai sikerrecept hozadékai – hazánk felettébb mérsékelt teljesítménye fényében – különösképp látványosak: az ír GDP 1981 és 2018 között (az átmeneti visszaesést okozó 2008-as világgazdasági krízis ellenére) 12-szeresére (!) emelkedett, ami éves átlagban 7 százalék feletti bővülési ütemet jelent (a dinamika egyes kimagaslóan sikeres években kétszámjegyű volt). A recept amilyen nagyszerű, olyannyira egyszerű is volt, az írek ugyanis nem találták fel a spanyolviaszt, hanem pusztán alkalmazták a mifelénk félretett közgazdaságtani tankönyvekben olvasható törvényszerűségeket: a korábban 60 százalékos szintű legfelsőbb személyi jövedelemadó-kulcsot radikálisan csökkentették ugyan, de társasági adókedvezményt csak a tudástranszfert realizáló külhoni (főként amerikai) vállalatoknak garantálták tartósan. Az uniós dotációkat és a hazai közforrásokat pedig nem egy versenyképtelen beszállítói klientúra felhizlalására fordították, hanem a tudásgazdaság humán bázisát megteremtő edukációs szféra világszínvonalúvá tételére használták fel. Ennek révén szalagtermelés helyett a nagyvállalatok fehérköpenyes gazdasági centrumokat telepítettek a 12,5 százalékos egykulcsos társasági adószintje révén adóügyileg is kedvező „klímájú” zöld szigetre, miként azt fentebb láttuk. Az OECD nyomására nem régiben 15 százalékra emelt legfelső társasági adókulcs ugyan 1500 technológiai vállalatot érintett kifejezetten hátrányosan, mégse indult meg a vállalati kivándorlás az országból a páratlanul magas képzettségi szint és az abból fakadóan számottevő munkavállalói profittermelési képesség miatt.
Ugyan Írországnak nincsenek saját tulajdonú ipari óriásai, mint Japánnak, vagy a kelet-ázsiai szigetország fejlesztési modelljét sikerrel másoló Dél-Koreának, de működnek magas technológiai színvonalat meghonosító leányvállalatok a területén, melyek az alacsony adókulcsok ellenére is abszolút értékben toronymagas adóbevételeket és prémium bérszínvonalat biztosítanak Írországnak. Ennek folytán a korábban évszázadokon át tragikus mérvű kivándorlási hullámok sorának kitett szigetország népességvesztésének végképp leáldozott, ugyanis az ír életszínvonal immár magasabb, mint a brit, és öles léptekkel közelít az amerikaihoz is szűk negyven évvel a gazdasági nyitás után. Fontos továbbá megjegyezni, hogy az ír képzési modell a kelta tigris sikerének záloga, amely kijelentést azon adat is alátámasztja, miszerint a gyógyszeripari projektek érkezését megelőzően a közforrásokból működtetett Nemzeti Biotechnológiai Kutatási és Képzési Intézet (NIBRT) keretei között évente 4500 gyógyszeripari vegyészmérnököt képeztek, mely hiánypótló edukációs intézménybe a világ minden tájáról érkeztek posztgraduális képzésekre a piacvezető nagyvállalatok által küldött fiatal és motivált iparági szakemberek. Mindez az egykor tömeges kivándorlással sújtott periférikus fekvésű szigeten zajlott le, amit kevesen gondoltak volna egy-két évtizeddel korábban. Mindennek hozadékaként a gyógyszeripar az ír gazdaságszerkezet húzóágazatává vált az elmúlt évtized során, amit alátámaszt, hogy az elmúlt években 40 ezer új (magas képzettséget igénylő) státust hozott létre e szektor a kelta tigris területén.
Mielőtt még bárki azt hinné, hogy a legendaszerű ír csoda nyomai immár legfeljebb a gazdaságtörténeti tárgyú tankönyvek megsárgult lapjain lelhetőek fel, érdemes leszögeznünk: az általános európai recessziós trend ellenére 2022-ben az ír GDP a Frankfurter Allgemeine Zeitung vonatkozó összeállításának tanúsága szerint 8 százalékot bővült, míg 2023-ban 4,4 százalékot növekedett (az orosz-ukrán háború és az annak nyomán előálló európai energiakrízis kellős közepén). A tartósan dinamikus bővülési ütem pedig meglepő módon immár nem pusztán a multinacionális szféra érdeme, ugyanis a fentebb nevesített világlap kimutatása szerint amennyiben nem lennének globális társaságok Írországban, a Brit Birodalomtól 1921-ben elszakadó (az ’50-es évekig koldusszegény) szigetország nemzetgazdasága még így is 2,5 százalékos bővülést lett volna képes felmutatni az elmúlt két esztendőben.
A rendszerváltó magyar politikai osztály teljesítménye alapvetően kérdőjeleződik meg a páratlan ír sikerek láttán. A kelta tigristől bármikor meríthetne tudást a még anno a liberális gazdasági miniszter (Kóka János) révén pannon pumának keresztelt magyar nemzetgazdaság vezetése. A kérdés már csak az, hogy célja-e egyáltalán bárkinek a statisztikák szerint évek óta az unió sereghajtói között helyet foglaló (vásárlóerő paritáson számítva gyakorlatilag a mindenkori bolgár-román szinten élő) hazai társadalom felemelése a parlamenti patkó bármely oldalán. A feltett kérdést nyilván költői jellegűnek szánta jelen sorok írója, melyre választ nem vár a hírportál szerkesztősége, de talán az ország népe igen.
