A különböző konjunktúraindexek egyértelműen romló közérzetről árulkodnak a lakosság és az üzleti élet szereplői körében is. Az összes közterheket figyelembe véve a nemzeti össztermék 38,5 százalékát központosítja és osztja el újra a költségvetés 2012-ben. (Nem fenyeget államcsőd, de kétségtelenül az IMF a bizalmatlanság gödréből kivezető út Magyarország számára szakértők szerint.)
– Melyek a mostani adóváltozásokban azok a lépések, amelyek a kkv-k életét könnyebbé teszik?
– Az osztalékot terhelő adó csökkentése, de tegyük hozzá, hogy a társas vállalkozások 42 százaléka vagy veszteséges, vagy nulla nyereség szerepel a 2010-es bevallásokban. A 2011-es kép is hasonló lesz. Egyébként a 10 százalékos nyereségadó jó üzenet a befektetőknek is.
– Valóban ennyire kedvezőtlen a hazai vállalati szektor jövedelemtermelő képessége?
– A magyar adórendszer legnagyobb problémája a feketegazdaság súlya. Ez messze nem csak adózási kérdés, hanem társadalompolitikai. Ha Magyarországon valaki adót csal, akkor arra nem azt mondjuk, hogy meglopja a társadalmat, hanem azt, hogy ügyes. Számos céges autón van szlovák rendszám, és jellemző az is, hogy az autók értéke messze meghaladja a vállalkozás működtetéséhez szükséges nagyságot. A cégautóadó megfizetésével a vállalkozás bármekkora értékű autó költségét elszámolhatja. A gazdaság fehérítése jogi kultúra kérdése is, nemcsak az adószabályoké. Ilyen irányú változásokra most látok esélyt.
Emellett legalább ilyen fontos, hogy a lakosságban tudatosuljon: mindenki a befizetett adója alapján válik a társadalom részévé. Először tudatváltozásra van szükség, azután lehet adópolitikáról beszélgetni. Ma a GDP 40 százaléka az adó, amely európai összehasonlításban átlagos szint. Ugyanakkor, ha a nemzeti össztermék 20-25 százaléka nem adózik, azok akik, rendesen fizetnek a 40 százalék helyett 50 százalékot adnak a közösbe. Így valóban úgy érzik a fizetők, hogy igazságtalanul magasak a terheik. Jónak tartom, hogy egy intézménybe rendezték a fináncokat, az adóhatóságot és az adónyomozókat. Az intézkedés előbb-utóbb látványos eredményeket hozhat abban a tekintetben, hogy kevesebb lesz a „számlamentes” szolgáltatás. Az a vállalkozó, amelyik adót csal, a versenytársát is hátrányba hozza. Ausztriában például a kamarák is segítenek kiszűrni ezeket a cégeket. A társadalomnak el kell fogadnia végre, hogy az adót nem a kormánynak fizetjük – azt lehet szeretni vagy nem szeretni, ebből a szempontból mindegy –, hanem a közösségnek. Ha nem fizet, a szomszédját lopja meg. Az adófizetés teremt erkölcsi alapot arra is, hogy számon lehessen kérni az éppen regnáló kormányon, hogy az mire fordítja az adóforintokat.
– A vállalkozók többsége viszont úgy érvel, hogy először „kitermelhetővé” kell tenni a terheket, azután lehet számon kérni az adók befizetését. Nem a megfelelő adókörnyezet megteremtése az első lépés?
– Az adózási környezet megteremtésében két fő szabály van: az alacsony adók és az egyszerű adminisztráció. Az alacsony adó azonban kétirányú utca. Vajon milyen szolgáltatásról mondunk le? Iskolát zárunk be, orvosi rendelőt, vagy a rendőrséget, esetleg a nyugdíjakat felezzük? Ezek ugyanis az adóból és járulékokból fenntartott intézmények. Az adó mértéke valójában nem is annyira adókérdés. Azt kell eldönteni, hogy milyen szolgáltatásokat és milyen színvonalon szeretnénk abból finanszírozni. Azt már eljátszotta az ország, hogy hitelt vett fel, annak az árát fizetjük most is. Romániában a közalkalmazottak bérét csökkentették 25 százalékkal, valószínűleg ez sem a követendő példa. Ha az adózási környezet kialakításában a fő szabály, hogy legyen kevesebb az adó, akkor abban kell konszenzusra jutnia a társadalomnak, hogy ennek fejében melyik tétel kerüljön ki a költségvetésből. A szükséges adóbevételek nagyságát a feladatok határozzák meg, ez pedig többé-kevésbé adott. Az már adópolitikai kérdés, hogy a rendszeren belül mi kap hangsúlyt, mely területeket adóztatom jobban vagy kevésbé.
– Az ország és a külső környezet jelen helyzetében ön milyen adópolitikát tartana helyesnek?
– Az adóemelés kényszer. Az áfa két százalékpontos emelésével nincs nagy baj, mert az árakat terhelő adók jobban ellenőrizhetők, átláthatóbbak, mint a jövedelmet sújtók. Ugyan nem elegáns, hogy a világon nálunk a legmagasabb az áfa, de azon túl, hogy a határ menti fogyasztást áthelyezheti, más gondot valójában nem okoz. A lineáris jövedelemadó számomra nem szimpatikus, különösen nem úgy, hogy közben a vagyonadót mindegyik politikai erő tagadja.
Szociális alapon akkor indokolható, ha a nagyobb jövedelemmel rendelkező máshol fizet többet. Szakmailag – és szerintem társadalmilag is – az egykulcsos szja kizárólag akkor elfogadható, ha ezzel párhuzamosan bevezetik az értékalapú ingatlanadót. A nyugat-európai országok többségében ez létező adónem, Magyarországon viszont a politika áldozatává vált. Valójában azt, hogy mennyi pénzt szedek be az szja-ból, nem az dönti el, hogy progresszív vagy lineáris az adórendszer, hanem az, hogy mekkora az adó mértéke. Az sem megfelelő érv, hogy a formálisan alacsony adókulcs tőkevonzó. A befektető a nyereségadót nézi, valamint a munkaerő bruttó árát. Az OECD felmérések azt mutatják, hogy csak hatodik, hetedik kérdés az adó. Előrébb való a jogbiztonság, a munkaerő képesítése és ára és az infrastruktúra. A munkahelyteremtésben és a gazdaság fehérítésében sem szabad túlértékelni az egykulcsos szja szerepét. Ha 100 egység bért ad a munkáltató 27 százalék szociális foglalkoztatási adót fizet utána. A dolgozó a 100 egységből ma 18,5 százalékos saját járulékot fizet. Ha nincs személyi jövedelemadó, akkor is elmegy 45,5 százalék. Hiába csökkentem az szja-t, a magas járulékok miatt fennmarad a fekete foglalkoztatás.
– És a válságadók?
– Nem szívvel kell adópolitikát csinálni, hanem ésszel. Nem arról van szó, hogy nincs erkölcsi alap megadóztatni a bankokat, de nem ilyen mértékben és nem így. Arra nem lehet hivatkozni, hogy Németország is bevezette. Ott egyrészt jóval alacsonyabb az adó mértéke és a kormány a szektor biztonsági tartalékaként, elkülönítetten kezeli a bankoktól befolyó összeget. A nagykereskedelmi láncokra kivetett plusz elvonásnak is azonnal lett eredménye: négy nagy cég is bejelentette, hogy leállítja a tervezett beruházásokat. Így viszont a hazai építőipar került még rosszabb helyzetbe. A távközlési szektort sújtó adó pedig valószínűleg uniós direktívába ütközik. Mi ennek ellenére bevezettük, miközben Franciaország és Spanyolország az unió felszólításának hatására visszakozott. Magyarország inkább áll az uniós vita elé, holott a kinyújtott kardba nem muszáj beleszaladni. Ki is lehet kerülni.
