A mi álláspontunk szerint a hazai versenyképesség és termelékenység alacsony szintjének oka a tovább élő neoliberális hagyomány, az ezzel járó gazdaságpolitikai gyakorlat és termelési kultúra. A neoliberalizmus nem pusztán a piac és az állam szembeállításával írható le, bár az is része, hanem a részvételi demokrácia hiányával, a vezetői munka elhanyagolásával, a dzsentri mentalitással - ami mindennel foglalkozik, csak a termeléssel nem - a kontraszelekcióval, és azzal a szemlélettel, amelyik az értékrendet és a kultúrát feleslegesnek tartja a gazdasági életben. Ez a neoliberális jellegű hozzáállás különösen élesen ragadható meg azokban az ágazatokban, amelyek közvetlenül kötődnek a gondoskodáshoz, a felzárkóztatáshoz, azaz például az egészségügyben és az oktatásban.
Kutatásunkban a szakképzésre való fókuszálás mögött az is meghúzódik, hogy ez az ágazat ma a nemzetközi szintű gazdaságpolitikai viták középpontjában áll. Az Egyesült Államokban a törvényhozás most kezdett el foglalkozni egy speciális, középszintű szakképzési program elindításával, az Európai Unió több tagállama is komoly figyelmet fordít a szakképzés megújítására, ami nemcsak a képzések átalakítását (egyesek megszüntetését, mások újraindítását) jelenti, hanem a felsőfokú és a középfokú képzés közötti rés csökkentését is.
Elemzésünkben, amelyik egy hosszabb tanulmányon alapszik, ebből a szakirányú jellegű közoktatást emeltük ki, azaz a szakgimnáziumok és a szakközépiskolák eredményeit elemeztük a kompetenciamérések alapján. Az adatok nem országosak, esettanulmány-szerűen (az országos helyzetnél valószínűleg jóval pozitívabb képet mutató) budapesti helyzetet mutatjuk csak be. Az Országos kompetenciamérés minden tanévben kiterjed a köznevelés 6., 8. és 10. évfolyamán a nappali rendszerű iskolai oktatásban tanulók vizsgálatára, a tanulók szövegértési képességét és matematikai eszköztudását térképezi fel, ezért a feladatsorok a vizsgált területeket részletesen lefedő, különböző nehézségű kérdésekből állnak. A pontozásos skála olyan módon alakul, hogy mind a szövegértésben, mind a matematika területén 1500 pont az átlagosan elért eredmény, 200 pont szórással.
A következő két ábra a vizsgált feladatellátási helyen tanulók átlagos eredményeit mutatja iskolatípus szerint 2013 és 2017 között. Jól látható, hogy átlagosan a legjobb eredményt elérő tanulók a 6 és 8 osztályos gimnáziumokba járnak, és a szakközépiskola tanulóinak átlagpontszáma végig a leggyengébb. Az elért iskolatípusonkénti átlagos eredmények a vizsgált 5 évben azonos szint körül ingadoznak, ezért a közöttük levő különbségek is eléggé állandók.
Az ábra érdekessége alapvetően nem a sorrend, ami kirajzolódik, hiszen ez várható volt, hanem a távolság a 8 és 6 osztályos gimnáziumok és a szakközépiskolák között. Ez a távolság jól tükrözi a magyar iskolarendszer egyik legsúlyosabb problémáját, az egyenlőtlenségek konzerválását azok csökkentése helyett. Ez az egyenlőtlenség nem csak a szociális helyzet szempontjából fontos, hanem a szakmák fejlesztése tekintetében is, hiszen ez azt jelenti, hogy az egyes szakmák hazai fejlesztése, alkalmazkodása a globális követelményekhez csak nagyobb zökkenő árán érhető el.
A negyedik ipari forradalom, a műszaki fejlődés következő korszaka nem váltja ki a szakmákat, ellenkezőleg. Az egyes szakmák azon hagyományai, amelyek összhangban vannak a magaskultúrával, őrzik az alapvető értékeket be fognak épülni az új technológiai korszakba. A szakképzés helyzete kapcsán az a téves elképzelés is felbukkan időnként, mintha a negyedik ipari forradalom az első mintájára valósulna meg, azaz a klasszikus kapitalizmus hagyománya érvényesülne napjainkban is. Az első ipari forradalom, a XVIII. század végének technológiai fejlődése valóban azt a mintát követte, hogy leértékelte a kézi munkát, a kézművest rutinmunkát végző munkássá süllyesztette, és a hatékonyság forrásának a gépies tevékenység kikényszerítését látta. Hozzá kell tenni, hogy ez a folyamat jellemzően Nagy-Britanniában ment végbe, Németországban sokkal kevésbé. Az ott megőrzött a kézműves hagyomány a XIX. század végi német felzárkózás egyik fontos hajtóereje volt, bár nem következetesen tudták összeegyeztetni a hatékonyságot és az alkotási folyamatot. Ez a törekvés az Egyesült Államokban járt igazán sikerrel.
A XIX. század végén kezdődő második ipari forradalom, majd az 1970-es években induló harmadik ipari forradalom voltaképpen az egyes szakmák művészi eredményeit (az iparművészetet) gyártotta tömegesen. Ez a tömegtermelés lényege, aminek során minden olyan elemet leválasztottak a termelésről, ami nem a legmagasabb minőséget szolgálja, de minden olyat megőriztek, ami ezt segítette. A negyedik ipari forradalom a tömegtermelésnek ezt a hagyományát folytatja, és nem azt, ahogy a XX. században Magyarországon elképzelték a tömegtermelést, a színvonaltalan, igénytelen termékek tömeges gyártását, és vele szemben az igényes, minőségi termékek kis szériában, csak az „elit” számára elérhető termelését.
A XXI. század technológiája lehetővé teszi, hogy a kézműves tevékenység minden eleme alkotó, és ne rutin legyen, és senki ne végezzen olyan tevékenységet, amelyik nincs összhangban a közjóval. Megoldhatóvá válik, hogy minden egyes munkadarab önálló legyen, a cukrászsüteménytől a bútorig, mert minden rutin automatizálhatóvá válik. Ehhez az ugráshoz nem elég a szakmát megtanulni, szükség van az automatizáláshoz szükséges információtechnikai ismeretekre is. Az automatizálás azonban csak akkor lehet sikeres, ha a műveltség integráns része a szakma átadásának. A régi vita a közismereti és a szakmai tárgyak között azért válik idejétmúlttá, mert a közismereti tárgy a szakma műveléséhez szükséges. Az építészet megfagyott zene - szokták mondani - ami azt is jelenti, hogy az építőmester, azaz a kőműves a zenész szerepébe kerül. Tudja olvasni a tervrajzot, alkotó módon hozzájárul a terv megvalósulásához, és még lehetne folytatni. Ha ezt a követelményt összevetjük a mai magyar kőműves-társadalom állapotával, akkor érzékelhetővé válik az a távolság, amit át kell ugrani a negyedik ipari forradalomhoz.
A kép még rosszabb, ha az egyes szakmák kompetencia-eredményeit vizsgáljuk. A következő ábra összevontan mutatja a szakmákra képző iskolákban tanuló diákok átlagos kompetencia szintjét szakmacsoportonként. Ezek alapján jellemezhető, hogy átlagosan milyen képességű tanulók tanulják az egyes szakmákat. Látható, hogy az informatikai szakmacsoportban tanulók eredménye átlagosan a legjobb, a szociális szolgáltatás jellegű szakmákat tanulóké kirívóan a legalacsonyabb.
Az egyes szakmacsoportok eredményeit két szempontból lehet értelmezni. Egyrészt minősítheti a képző intézményeket, azaz azt a következtetést lehet leszűrni belőle, hogy az egyes szakközépiskolák, szakképző centrumok jelentősen javítják az ott tanulók kompetenciáját. Ismerve a magyar iskolarendszer torzítását a társadalmi egyenlőtlenség fenntartása irányába ez kevésbé valószínű. Érvényesebbnek tűnik az a megállapítás, hogy ez a diákok kompetenciáinak egyenlőtlenségét tükrözi, azaz a kevésbé jó kompetenciákkal rendelkezők választják a rangsor alján található szakmákat, a jobb képességekkel rendelkezők a lista tetején találhatók. Ez alapján a rangsorok a szakmák társadalmi megbecsültségét is jelentik (túl azon, hogy a szülők vagy a gyerekek érdeklődése is megnyilvánul a választásban).
A lista teteje nem szorul különösebb magyarázatra, az informatikus és a közgazdász két vonzó divatszakma. A következő néhány szakma, amiket jellemzően szakgimnáziumokban tanítanak, szintén jelentős megbecsültségnek örvend, ezek hagyományosan a szolgáltatási szférához sorolhatók. Ezt követik a hagyományos ipari szakmák, majd a lista utolsó harmadában találhatók a válságjelenséget produkáló szakmák, az egészségügy, az élelmiszeripar-mezőgazdaság, az építészet és a szociális szolgáltatás. Mind a négy szakma továbbképzési válsága tekinthető a neoliberalizmus örökségének.
Annak ellenére, hogy a magyar gazdaság egyik fő növekedési hajtóereje az építőipar, a szakmához kapcsolódó képzetek a fizikai, szolgai munkához, az alacsony a technikai színvonalhoz, a deprivált társadalmi léthez kötődnek. Ez nem véletlen, az elmúlt harminc év építőipari fejlesztései azokat a vállalkozókat támogatták – tisztelet a kivételnek –, akik a betanított munkásokat és a segédmunkásokat tudják igazgatni, akik csak az állami megrendelések megtalálásában érdekeltek, és nem az építőipar technológiai színvonalának és az ott dolgozók műszaki kultúrájának emelésében. Ez pedig azért is probléma, mert a klímaváltozás elleni küzdelem egyik húzóágazata az építőipar és az ezzel szorosan összekapcsolódó közlekedési infrastruktúra, ezek fejlesztése áll majd a következő évtized technológiai átalakulásában.
Hasonlóan fontos szerepet fog betölteni a mezőgazdaság és az élelmiszeripar. Ismert tény, hogy az emberiség növekvő létszáma és a fenntarthatóság követelménye egyszerre csak akkor tartható fenn, ha a mezőgazdaság radikális átalakuláson megy keresztül. Ez csak részben jelenti az automatizációt, legalább ilyen fontos az ökológiai szempont, az agronómia erőteljesebb használata, a biológiai, növény- és állatvédelmi ismeretek beépítése a mindennapi gazdálkodásba. A szakma utánpótlásának alacsony kompetenciaszintje ezt a technológiai felzárkózást nehezíti meg. Ez egy alapvetően agrárországban, mint Magyarország különösen súlyos probléma, de a válság jól tükrözi a neoliberális gondolkodást. A neoliberalizmus a klasszikus kapitalizmus modelljét követte, mert felfogása szerint csak az ipar hordozza a műszaki fejlődést, a mezőgazdaság nem. Adam Smith is megállapította könyve első fejezetében, hogy az ipari ország fejlettebb a mezőgazdaságinál, és ezt tekintették irányadónak az elmúlt harminc évben a gazdaságpolitikai gondolkodásban.
Természetesen nem arról van szó, hogy a parcella-gazdálkodást idealizálnánk, hanem arról, hogy a mezőgazdaság fejlesztéséhez szükséges infrastruktúra-politikát hiányoljuk. Ebben a tekintetben is ellentmondásos a kép. Egyfelől jelentős előrelépések történtek az infrastruktúrában Magyarországon. Út- és vasúthálózat, telefon és internetlefedettség szempontjából jelentős lépések történtek. Ezek azonban nem kapcsolódtak össze a gazdálkodók technikai és gazdálkodási ismereteinek fejlesztésével. Jelen van a technika, csak éppen nem használják őket, mert hiányzik az ehhez szükséges tudás és kultúra. „A piac majd megtanítja” – hangzott a szlogen gyakran, de éppen ez a neoliberalizmus, az emberi tényezőről való gondoskodás hiánya.
A gondoskodó alrendszerek, ágazatok alacsony presztízse érzékelhető az egészségügy és a szociális szolgáltatások diákjainak alacsony kompetenciaszintjében. Pedig ezek az ágazatok a következő időszak húzóágazatai lesznek. Mind a két ágazat robbanásszerű technológiai fejlődés előtt áll, ami mögött egyik oldalon az új információs technikai eszközök állnak, a másikon pedig az öregedő társadalmak és az ebből fakadó reálgazdasági átalakulás. Julie Nelson legutóbbi könyvében (Emberarcú közgazdaságtan, Pallas Athéné Könyvkiadó, 2019) foglalkozott ezeknek az ágazatoknak a helyzetével. Megállapította, hogy nagyon rossz, neoliberális beidegződés, hogy a szeretet és a pénz nem motiválhat egyszerre. Ellenkezőleg, a gondozási munkát meg kell becsülni, és nagyon álságos az az érvelés, hogy a pénz csak megrontja a gondozási munkát végzőket. Ahogy az egyik nővér fogalmazott: A betegápolás vonz. A szegénység nem.
Az is igaz, hogy ezekben az ágazatokban sokkal erőteljesebb a kötelességtudat, mint más területeken. Nehezebben sztrájkolnak, odaadóbban végzik munkájukat, „a szeretet rabjai”, ahogy Nelson fogalmaz. Ez azonban nem érv arra, hogy kizsákmányolják őket, kihasználják ezt a szakmai ethoszt. Ellenkezőleg, a neoliberalizmus utáni korszak egyik fő sajátossága, hogy a gondoskodás fog áthatni minden szakmát és ágazatot, a gazdasági tevékenység lényege a segítségnyújtás lesz a társadalmi fejlődés érdekében. Ehhez Magyarországon is szükség van a szakmai ethosz megteremtésére és ápolására.
Sugár András, tanszékvezető, egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem - Trautmann László, egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem
