A cikluselmélet tükrében fontos megjegyezni, hogy a Nyugat – immár tagadhatatlanul lezárult – fénykorában a ’29-es nagy gazdasági világválság ’33-tól számított végétől az első olajválság ’73-ban kibontakozó kezdetéig terjedő 40 évben (néhány ciklikusan bekövetkező természetes mérséklődési periódust leszámítva) nem volt megakrízis az északi féltekén két emberöltőn keresztül, ami látványos növekedési periódusokat eredményezett világszerte. Ezen időszakot nevesítette utóbb a történelmi emlékezet a dicsőséges három évtizedként Franciaországban, vagy a két olasz gazdasági csodaként Itáliában. Ezzel párhuzamosan épült ki a mintaértékű jóléti modell az NSZK-ban, Skandináviában és a Benelux térségben, valamint ekkortájt éltek a nyugat-német munkás bérszínvonalának közel háromszorosán az amerikai kékgalléros csoportok. Máig ezen aranykor iránt érez nosztalgiát a fél világ.
Ezzel szemben a Nyugat önnön hanyatlási tendenciáinak (az 1973-ban kezdődő első olajválságtól datálható) kezdetétől a 2023-ban kirobbanó gázai konfliktusig bezárólag a története legelhúzódóbb megakrízisét éli át az északi félteke. Ezen 50 évnyire tehető periódus évtizedei során mintegy tíz (jelentős utóhatásokat generáló) krízist volt kénytelen megélni a kapitalista centrumrégió országainak sora. E válságidőszak fő stációi az alábbiak: az első. olajválság (1973.), a második olajválság (1979), a Wall Street-et letaroló ún. fekete péntek (1987), az annak nyomán kibontakozó londoni ingatlanpiaci összeomlás (1989), távol-keleti és az oroszországi pénzügyi krízis (1998), a dotcom lufi kipukkanása (1999), a globális pénzügyi krízis (2008), a W-válság (2012), a pandémiás krízis (2020-2021), az orosz-ukrán és a gázai konfliktus, illetve az azokból fakadó energiakrízis (2022-2023).
