Hogy mi kell az innovációhoz? Elsősorban kreatív gondolkodásmód. Ez azonban önmagában kevés. Ahhoz ugyanis, hogy egy ötletből találmány, majd termék, szolgáltatás legyen, meg is kell azt valósítani. Ehhez pedig elengedhetetlen az anyagi háttér, az ösztönzőleg ható verseny, és hogy legyen, aki befogadja az újdonságot.
Magyarországon 1996 és 2000 között megduplázódott a vállalati fejlesztői létszám, annak ellenére, hogy az állami ráfordítás ma jóval kevesebb, mint korábban volt. A kutatás-fejlesztés (K+F) 1994 és 1999 között, az öt év átlagában a bruttó hazai termék (GDP) növekedésének 43 százalékát adta a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint – ennél frissebb mutatót erre, sajnos, nem találtunk –, ami első hallásra elég megnyugtató. Még akkor is, ha 2000-ben az Amerikai Egyesült Államok elnöke egy kongresszusi beszédében azt mondta, hogy az USA éves GDP-növekedésének 74 százaléka származik az innovációból. S bár a hazai teljesítmény mutatója messze elmarad az amerikai adattól, kelet-európai viszonylatban mégis kiemelkedő.

Az időzítés szerepe

Egy másik összehasonlítás: 2000-ben Magyarországon a GDP 0,82 százalékát, 105,4 milliárd forintot fordítottak K+F-re, ami ugyan az előző évit meghaladó mérték, de messze elmarad az 1999-es nyugat-európai K+F-ráfordításoktól is, amikor az EU-tagországok átlaga 1,92 százalék volt, és a fejlett OECD-országoké 2 százalék körül alakult. Az ágazatot felügyelő Oktatási Minisztérium prognózisa szerint hazánkban a K+F-ráfordítások 2002-ben érhetik el a GDP 1,5 százalékát.
A világon piacra dobott újítások kétharmad része ma már a vállalatok közötti kapcsolatokban jelenik meg, hiszen itt létkérdés, hogy minél korszerűbb és olcsóbb gyártási technológiát alkalmazzanak. A K+F-költségek kétharmada ugyanis nem új termékekre, szolgáltatásokra fordítódik, nem a fogyasztót célozza meg, hanem újszerű üzleti és gyártási technológiákat hoz létre. Sok esetben – és különösen igaz ez az információs technológiák (IT) területén – nem is a piaci igények kényszerítik ki az újabb és újabb megoldásokat, hanem a fejlett technológia gerjeszti a folyamatot. És eközben az erősödő nemzetközi verseny hatására az időzítés – sikerül-e lekörözni a versenytársat, vagy ellenkezőleg, nem túl korai-e még piacra lépni az újdonsággal stb. – szerepe egyre hangsúlyosabb.

A nagyok kiváltsága

Gondot jelent, hogy a hazai gazdaság ezen a területen is kettészakadt: vannak, akik sokat költenek fejlesztésre, mások viszont egyáltalán nem. Pedig nem nehéz megjósolni, hogy mi lesz azzal a vállalattal, amelyik nem innovatív: előbb-utóbb óhatatlanul kiszorul a piacról.
Azt, hogy az innováció milyen drága, jól mutatja, hogy – a KSH számai szerint – a kisebbek a saját üzleti forgalmukhoz képest viszonylag többet fordítanak ilyen célokra, mint a nagyobbak. A tíznél kevesebb embert foglalkoztató vállalkozások azonban szinte nem végeznek innovációs tevékenységet – állítja Pakucs János, a Magyar Innovációs Szövetség (MISZ) elnöke. Szerinte a Magyarországon bejegyzett mintegy 900 ezer vállalkozásnak csak 2-2,5 százalékánál merülhet fel egyáltalán az innováció mint lehetőség, de nem lehet pontosan megmondani, hogy valójában e cégek hány százaléka fejleszt. Ez persze nem csak magyar jelenség: a világban összesen 1992-ben és 1993-ban a K+F-re fordított kiadások több mint egynegyedét, azaz 173 milliárd dollárt a négyszáz legnagyobb világcég fedezte.
Ma egy tucat vállalatnál van Magyarországon versenyképes K+F – derül ki az MTA Világgazdasági Kutatóintézetében a közelmúltban végzett felmérésből –, és ezek többségükben csúcstechnológiával foglalkozó külföldi cégek. (A hazánkban lévő külföldi cégek egyötöde költ kutatás-fejlesztésre.) Az elmúlt időszakban a legtöbbet a vegyipar, főleg a gyógyszergyártás költött K+F-re. Az elavult hazai távközlési infrastruktúra gyors korszerűsítésére fordított összegek is jelentősek.
Van egy nagyon lényeges változás a K+F területén: míg a nyolcvanas években a hazai innováció elsősorban másolást, azaz technológiaátvételt jelentett, ma már a fejlesztések több mint ötven százaléka saját újítás. Igaz, főként a multiknak köszönhetően.
A külföldi tulajdonú nagyvállalatok azonban legtöbbször a megvásárolt magyar cégek korábbi szellemi bázisán alapuló, kisebb-nagyobb kutatócsoportokat működtetnek – teszi hozzá Simonyi Tamás, a KPMG tanácsadócég partnere. Sőt van néhány kifejezetten magyar sikertörténet is, elsősorban az informatika területén. Ezeknek a cégeknek közös jellemzője, hogy a rendszerváltáskor nagy állami cégekből kivált kutatórészlegekből jöttek létre. Sikereiknek két kulcstényezője van – mondja immár Antos László, a Magyar Informatikai Szövetség (MISZ) marketingigazgatója. Az egyik, hogy szinte a teljes profitot visszaforgatták a fejlesztéseikbe, így mára kellő tőkemennyiséget halmoztak fel. A másik, hogy az előállított termékeik külföldön is versenyképesnek bizonyultak, ezért e vállalatok elsősorban exportpiacokra termelnek.

A vállalkozói tőke ellentmondásai

Jól jellemzi az innováció helyzetét a pénzügyi források megoszlása is. Magyarországon 1997 és 2000 között a külföldi források az ötszörösükre növekedtek, míg összességében a vállalkozások által K+F-re fordított összegek majdnem megduplázódtak. Viszont az üzleti szféra részesedése az összes ráfordításból ezzel együtt sem érte el a 40 százalékot, holott a fejlett iparú országokban ez az arány 70-80 százalék.
Ennél is nagyobb gond Antos László szerint, hogy a kilencvenes évek elején összeomlott az egyetemi kutatóműhelyek és a vállalatok közötti kapcsolatrendszer, és azóta sem sikerült azt újraépíteni. Az immár tíz éve létező Innovációs Nagydíj tapasztalatai is azt mutatják, hogy a cégek – önerőből fedezve a kutatásokat – 80 százalékban kizárólag a saját eredményeiket viszik a piacra, és csak 20 százalékban alakul ki együttműködés a tudományos és az üzleti világ között. Így az állam által finanszírozott alapkutatások eredményei ahelyett, hogy bekerülnének az ipari vérkeringésbe, nagyrészt az íróasztalfiókokban maradnak.
A kutatás igen kockázatos terület, mivel a találmányok több mint 90 százalékából nem lesz életképes termék. Finanszírozása éppen ezért sehol a világon nem egyszerű, de Magyarországon nemcsak összegszerűen, hanem arányaiban is kisebb az összes találmányra fordítható pénz, és a finanszírozók is kockázatkerülőbbek, mint máshol – állítja Simonyi Tamás.

Innovációs mecenatúra

A legnehezebb helyzetben azok a feltalálók vannak, akiknek 10–20 millió forintra lenne szükségük ahhoz, hogy az ötletükből termék legyen. Ez ahhoz túl kevés, hogy egy banknak vagy komolyabb kockázatitőke-befektetőnek megérje, viszont túl sok ahhoz, hogy baráti kölcsönként hozzá lehessen jutni. Ezért a kutatások bizonytalan kezdeti szakaszában – az ötlettől a megvalósításig – a saját tőkének jut az elsődleges szerep.
A kockázati tőke az innovációnak abban a fázisában jelenik meg először, amikor a találmány készen áll a piaci bevezetésre, de még erősen veszteséges. A feltalálónak ekkor forgótőke-finanszírozásra és a felmerülő magas marketingköltségek fedezésére lenne szüksége. Antos László szerint – ellentmondva a közvélekedésnek – Magyarországon van elegendő kockázati tőke, a gondot az okozza, hogy nem abban a kategóriában, ahol a magyar kutatók mozognak; vagyis sokkal könnyebb 150 millió forintot „találni”, mint kevesebbet. Leginkább tehát az „üzleti angyalok” jöhetnek szóba, vagyis olyan magánszemélyek, akik – a baráti tőke mellett – fantáziát látnak egy-egy kutatásban. Az út hozzájuk általában közvetítőkön – tanácsadó cégeken vagy a privát portfóliókat kezelő befektetési irodákon át – vezet.
Egy-egy találmány finanszírozása tehát nem állami költségvetési feladat – szögezi le Simonyi Tamás. Komoly szerepet kell viszont vállalnia a kormányzatnak a stratégiai és az alapkutatások finanszírozásában, valamint a kutatási környezet – az infrastruktúra és a jogszabályi feltételek – létrehozásában.

Az állam feladata

Az alapkutatásokban az állami tudományos kutatási alapok, a központi műszaki fejlesztési alap (ezek aktuális pályázatait az Oktatási Minisztérium – korábban az OMFB – rendre meghirdeti) és a vállalati K+F források együtt jelentik a pénzügyi hátteret.
Az alkalmazásra irányuló kutatásokban az államnak még mindig jelentős a szerepe, de itt már a vállalkozói tőkének is meg kell jelennie. Ehhez azonban jelentős adókedvezményekre lenne szükség, például olyanra, hogy a K+F-ráfordítások 200 százaléka leírható legyen az adóból. Szintén ösztönözné a gazdasági szférát az innovációs centrumok létrehozása, de megvalósításukban az államnak kell jelentősebb szerepet vállalnia.
A 2002. évi kormányzati kutatás-fejlesztési támogatás koncepciója szerint a Széchenyi-tervből az összes támogatás több mint 10 százaléka, 37 milliárd forint jut K+F-re. Az elmúlt évi keretet meghaladó összeg nagyobbik része versenypályázatok kiírását fedezi, és csak a kisebbik hányad fordítható a felsőoktatási intézmények, illetve a kutatóintézetek közvetlen támogatására. Egymilliárd forintot az alapkutatásokkal foglalkozó Országos Tudományos Kutatási Alap, 12 milliárdot a Központi Műszaki Fejlesztési Alap, és 10 milliárdot a 2001-ben elindított Nemzeti Kutatásfejlesztési Program (NKFP) kap.
Miután az NKFP célja átfogó programok finanszírozása, a megpályázható legkisebb támogatási összeg 100 millió forint. Az elmúlt évben az NKFP összesen 124 pályázatot támogatott a 412 benyújtott projektből, 4,42 milliárd forint értékben. A projektek futamideje általában három év volt. A pályázatok kihasználtságát erősen befolyásolta, hogy az elvégzett kutatást utólag finanszírozták. 2002-ben a nyertes projektek költségének ötven százaléka már előlegként lehívható, amitől a kormányzat azt reméli, hogy jelentősen megnő a pályázók köre. Szakértők szerint azonban a Széchenyi-terv forrásai is csak a kockázati tőkével és a bankokkal közösen finanszírozhatják sikeresen a hazai tudományos munkát.

Pozitív jövőkép

Az idetelepült külföldi cégek behozták a magyar vállalati gyakorlatba a korszerű cégvezetési módszereket, amelyek korábban csak elméleti tudásként voltak jelen. A minőségbiztosítási, a logisztikai vagy a controllingrendszerek elterjedése például egyértelműen annak köszönhető, hogy ezek a vállalatok példát mutattak gyakorlati működtetésükre. Fontos lenne, hogy az ország a jövőben is megtartsa, sőt növelje tőkevonzó képességét, mert hiába bizonyította eddig a magyar szellemi erő a minőségét és motiválhatóságát, ha az állam nem teremti meg a továbblépéshez szükséges feltételeket, elmarad a külföldi tőke, és visszaesik a hazai K+F is. Ha Magyarországon létrejönne egy kifejezetten vállalkozóbarát környezet, kevésbé bürokratikus eljárásrend, és az állam nem igyekezne belefolyni a gazdaságba, akár Kelet-Európa Szingapúrjává is válhatnánk. A nyugat-európai trendekkel ellentétben ugyanis még hosszú évekig nem lehet arra számítani, hogy a magyar kis- és középvállalkozások hirtelen előretörnek a kutatás-fejlesztés területén. Ez persze nem csak tőke kérdése; az oly sokszor emlegetett fejlett menedzsmentkultúra hiánya itt is fontos tényező.
A külföldi közép- és nagyvállalatok, kihasználva Magyarország jelenleg még meglévő komparatív előnyét, folyamatos tőkebeáramlást biztosíthatnak. Ezáltal növekedhet a nemzeti jövedelem, ennek árnyékában a helyi tőkének is jut ideje a felnőtté válásra, és a kisebb fejlesztő cégeknek is a megerősödésre.